Kippkopp és Tipptopp Japánban jár

fesztival_japan

 

Irány Japán!

 

A Kolibri 2009 elején kapott felkérést a Művészetek Palotájától egy, a Tallér Zsófia által a Kippkopp és Tipptopp mesére komponált zongoradarabokhoz kapcsolódó előadás bemutatására. Az élő zenei kíséreten alapuló bábszínház ihlette aztán a Jókai téri teátrum Marék Veronika szövegkönyvével és dalszövegeivel, illetve Novák János zenéjével, speciálisan a 2-5 évesek korosztályának készült előadását.

 

„Néhány éve tulajdonképpen evidencia volt itthon, hogy három évesnél kisebb gyerekeket nem szabad színházba vinni, mert nem kötik le a figyelmüket az előadások. A Glitterbird EU-s projekttel – melynek köszönhetően Magyarországon is megjelent a csecsemőszínházi műfaj – aztán kiderült, hogy bizonyos feltételekkel készíthetők olyan produkciók, amelyek egyaránt megadják a művészi értéket és a szórakozás élményét akár a féléves csecsemőknek is. A gyors fény- és hangváltások kerülésével, az előadások nyugodt, elmélyült szemlélődésre lehetőséget nyújtó tempójával és időtartamuk 25-30 perces maximalizálásával fenntartható a legkisebbek érdeklődése” –  nyilatkozta korábban Tisza Bea, a Kippkopp és Tipptopp rendezője.

 

Tisza Bea szerint a Kippkopp és Tipptopp nem csupán tartalmi szempontból ideális választás a 2-5 évesek színházi bevezetésére, hanem a Kippkopp-történetek népszerűsége miatt is. „A széleskörű ismertség azért nagyon jó, mert a kisgyerekek imádnak ismételni – gondoljunk arra, mennyire ragaszkodnak esténként a már számtalanszor felolvastatott mesékhez, vagy említhetjük a mondókákat, a gyerekversek, -dalok refrénjeit -, és egyszersmind ugyanazzal a dologgal más formában találkozni. Sok népszerű mese színre vitelénél tapasztaltuk, hogy azok, akik már ismerik a történetet könyv vagy rajzfilm formájában, felfedezve benne a különbségeket és azonosságokat, még nagyobb élvezettel nézik a színházi előadást.”

 

A produkció most Japánban vendégszerepel. Tisza Bea, Novák János igazgató, Alexics Rita és Bodnár Zoltán színészek, Farkas István műszaki vezető és Major Sándor díszítő már megérkeztek a helyszínre.  A 16 órás út után a Kansai repülőtérről 5 óra alatt átbuszoztak Oszakába, majd onnan a fesztivál helyszínére Matsue városába, ahol családok fogadták őket.

 

29-én megkezdik a próbákat a Yakumo Kulturális Központ konferenciatermében, ahol elsőként 30-án félelőtt játszanak, természetesen japán nyelven!

 

Az útról Bodnár Zoltán naplót is vezet, amelyet követhettek a kippkoppestipptopp.blogspot.com oldalon.

 

matsuee

 

Az első blogbejegyzés Bodnár Zoltán tollából:

 

Már csak kettőt kell aludni és irány Oszaka, majd Matsue…..

Hogy ne maradjon üresen ez a lap se, íme néhány csemege az elmúlt hónapok “darabot-japánul-tanulásából”. Igazából az állatnevek kedvenceimmé váltak:

–       szöcske – batta szan

–       katicabogár –tentómusi szan

–       vakond – mogura szan

–       lepke – csocso szan

 

Tulajdonképpen sokszor igen szórakoztató volt. Bea sokat segített és adott is néhány ötletet, hogy egy-egy kifejezésnél miről juthatna eszembe a japán  megfelelő. Az egyik közös kedvencünk: „Hú, de fekete vagy! – Aaa, makuro kuro da !“ Vajon milyen asszociációs segédletet kaphattam? …

A megfejtést karikázzátok be és tegyétek a képernyőtök jobb alsó sarkába!

 

A személyes élményeknél maradva: augusztus közepe fele kis feleségem egy reggelen a következkezőt találta mondani, miközben éppen a kávéját szervíroztam az ágyunkba:

–       Basszus, már két órája csak vergődök, nem tudtam visszaaludni, mert folyamatosan az forog a fejemben, hogy „KAKURENBÓ SIJÓKA. Mit jelent?“.

 

Hát így jár, aki arra kényszerül, hogy végigasszisztáljon egy ilyen nem túl rövid tanulási folyamatot. Velem.

Na jó mára (csak) ennyi. Hogy miért?

Hát nem történt semmi érdekes! Pakoltunk. Jó ez túlzás… Bea pakolt.

Ja és még valami! Bújócskázzunk?

Ezt jelenti. A KAKURENBÓ SIJÓKA!

A blogot itt érheti el!

 

A japán nyelvű főpróbáról képekben:

P1080792

1.

P1080809

2.

P1080787

3.

P1080891

4.

P1080873

5.

P1080877

6.

P1080821

7.

A Kippkopp és Tipptopp című előadást legközelebb

november 13-án és 14-én 10:30-tól, 15-én pedig 9:30-tól és 11:00-tól láthatjátok

a Kolibri Fészekben.

Színház és forradalom – Dramaturgunk, Horváth Péter aparegényt írt

horvathpeter

 

Színész szakon végzett, később lett író, rendező. Legutóbbi regényében – Kedves Isten – egy kisfiú gyermekotthonba kerül 1960-ban. Levelekben meséli el történeteit. A könyv a kölyök édesapjáról, a kommunista művészről is szól, akit 1956-os forradalmi tevékenysége miatt bebörtönöztek. Horváth Péter a kötet valóságos hátteréről, édesapjáról és saját intézetis időszakáról is beszél Karácsony Ágnesnek és a 168 Órának.

 

– Aparegényt írt.

 

– Lehet, igen. Odavoltunk egymásért apámmal.

 

– Bár neveket és egyéb valós momentumokat is megváltoztatott, könyve mégiscsak önéletrajzi. Két történet fut benne párhuzamosan. A kilencéves Tibié, aki az előszállási gyermekotthonba kerül az öccsével, onnan írja leveleit „Kedves Istennek”. A másik történet Tibi papájáé, a szegedi karnagyé, az ’56-os forradalmáré, akit bebörtönöznek. Tudható: az ön édesapja, Horváth Jenő, a kor egyik legragyogóbb rendezője börtönben ült 1956 után, önt pedig intézetbe adták gyerekként.

 

– Apu kommunista művész volt, a rendszer megváltásának álma sodorta a forradalomba. Miután ’57-ben börtönbe csukták, három évig a nagymamánál laktam Budapesten. Anyámnak támadt az a remek gondolata – egy szélhámos férjjelölt beszélte tele a fejét –, hogy mint az angol úri fiúkat, öcsémet és engem „boarding schoolba” kell küldeni, és az előszállási otthon a legjobb idehaza.

 

– A férjjelölt a gyerekektől akart megszabadulni?

 

– Csuda tudja. Lehet, hogy Laci apu – így hívtuk – jót akart. Vagy jót is. Anyám, Szentirmay Éva fiatal színésznő volt akkor, apámtól addigra már elvált. Megtéveszthette a naivitása. Új szerelmének elhitte: egy Fejér megyei pici faluban egy szocialista nevelőotthon is lehet olyan, mint egy angol bentlakásos iskola. Fél évig voltunk ott. Nagyanyánk aztán kivett minket a „titkos levél” miatt.

 

– Mi volt ez?

 

– Küldtem neki egy levelet, ráírtam a borítékra: „Titkos levél.” Pár sor volt. „Drága Nagyi! Nagyon rossz itt nekünk, csak nem szabad megírni, azonnal vigyél haza minket. Csókol: Péter.”

 

– Regényéből kiderül: az otthonból ellenőrizetlenül nem mehetett ki levél, nem lehetett panaszkodni, azt kellett írni, milyen nagyszerű az intézet.

 

– Így van. A valódi „titkos levelem” regényesen jutott el nagyihoz. Eladtam a vonalzómat az egyik társamnak, azon vettem bélyeget az állomáson, és ott dobtam be a levelet a postaládába.

 

– Miért nem az édesanyjának írt?

 

– Mert a nagymamámat szerettem a világon a legjobban. Azt hiszem, ő is engem.

 

– Nem feszítette a családot a lelkiismeret-furdalás, hogy otthonba adták önöket?

 

– Dehogynem, évtizedekig. Az én szívemre pedig hűvösség ült. Nagyjából negyvenöt éves koromig.

(…)

 

– Kötetének apaszerelője véletlenül keveredik bele a szegedi forradalomba.

 

– Amikor a hetvenes évek elején fiatal íróként fiatal írókkal barátkoztam, éppen a forradalommal kapcsolatos vélekedésem miatt nem válhattunk igazi barátokká például Csalog Zsolttal, noha jóban voltunk. Elmondása szerint ő fegyverrel harcolt Budapesten. Én pedig az egészről – gyerekemlékeim és apám meséi alapján – szarkazmussal beszéltem. Ahogyan a regényben is. Sokan csak belesodródtak a forradalomba, mint ahogy később sokunknak csupán az ölünkbe hullott a rendszerváltás.

(…)

 

– Édesapja nagy tehetségű, de önsorsrontó művész volt, mondta nekem évekkel ezelőtt. Hozzátette: mégis az ő története miatt lett író.

 

– Titokban mindig arra gondoltam: örököltem apukám tehetségét. De bennem volt az is: hogyan lehetne nála jobban működtetnem saját tehetségemet. Ő a pillanatnyi győzelemért, a pillanatnyi igazságért, a pillanatnyi örömért a múltat és a jövőt egy sármos dobással elhajította. Ha az ötvenes években kiderült valakiről a főiskolán, hogy tehetséges rendező, ráadásul meggyőződésből belépett a pártba – apám szocdem volt, onnan igazolt át –, kockázatmentesen bármit mondhatott annak, akit tényleg rossznak és ostobának tartott. Csakhogy közbejött 1956. Apám akkor harmincöt éves volt, és főrendező Szegeden. Harminc évvel fiatalabb volt, mint én most. Mire szabadult, a kollégák már „elhúztak”, úgy értem: visszhangos nevet szereztek a szakmában – megérdemelten. Például Ádám Ottó, akivel egy időben szerződtek Szegedre. Meg Kazimir Károly, akit apám pátyolgatott eleinte. Érdekes az élet, később Kazimir az osztályfőnököm lett színész szakon, és nagy jóindulattal volt irántam. Mert az igazsághoz hozzátartozik: miután apa kikerült a börtönből, az újrakezdéshez nem igazán kapott segítséget.

 

– Mondja is regényének apahőse: a színházban nem működik a szolidaritás.

 

– Apámtól hallottam a nyolcvanas évek közepén: „Létrehoztuk a közösségi társadalmat, amely megszüntette a közösségi érzést.” Ő aztán elkezdett inni, ez sem segített a konszolidációjában. Egyszer végignéztem egy jelenetet. A szolnoki színházban körbeülte őt húsz ember, apám magyarázott rendezőként, múltak a percek, fogytak a féldecik, a beszédéből mindig kimaradt egy-egy fordulat, és láttam, amint a segédszínésznő átnéz a segédszínészre, int a kezével, halkan mondja: „Gyere, hagyjuk itt Jenőt a francba…” Összeszorult a szívem, hogy ezek a „kisvalakik” otthagyják azt az embert, aki ezerszer többet tud náluk. Aznap este én vittem haza apámat. Riasztó példa volt, arra gondoltam, ez velem nem történhet meg. Talán ennek is köszönhetem, hogy nem lettem alkoholista.

 

– Apja színészként végzett, aztán lett rendező. Ön is színészként diplomázott, később kezdett rendezni. Említette régebben: huszonhárom éves volt, a gyerekszínházban éppen Haspókot alakította, állt a színpadon kartonrépákkal a kezében, párnával kitömve, pingponglabda a szájában, és arra gondolt: Einsteinnek ennyi idősen már volt egyenlete, hol a sajátja? Akkor szakadt el a színháztól tíz évre. Írni kezdett.

 

– És jól megvoltam színház nélkül. Aztán kinyúlt utánam Kállay Ilona. Fölhívott telefonon, rendezzem meg a Macskajátékot Székesfehérvárott, ő lenne Orbánné. Azt válaszoltam neki: „Cilu, adom apu számát, tudom, mennyire kedveled, gondolom, őt akartad hívni.” „Nem – mondta –, én téged hívtalak.” „Ja, akkor gondolkodom két napig, illik-e hozzád Orbánné.” Kiváló volt a szerepben. Így indult nálam húsz éve a rendezés. Nem sokkal később meghalt az apukám.

 

– Soha nem akarta lebeszélni az édesapja, hogy színházi szakmát válasszon?

 

– Dehogynem! Azt mondta, színésznek tehetségtelen lennék, ráadásul orrpolipom van. Aztán sok-sok év múlva meghívtam játszani egy rendezésembe – olykor kölcsönösen szerepeltünk egymás előadásaiban –, és akkor visszavonta a rám aggatott jelzőit. (…)

 

A TELJES INTERJÚT ITT TALÁLJÁTOK!

 

Magyarokat is jelöltek a legrangosabb gyerekirodalmi díjra

“Mára a színházak többsége rendelkezik ifjúsági és tantermi programokkal. Pezseg a gyerekkönyvpiac, az ifjúsági is kezd magára találni. A gyerekirodalom élőbb, jobban bekapcsolódik közönsége életébe, mint a felnőtteké. A gyerek még nem sznob, egyből jelzi, ha valamit nem ért vagy nem tetszik neki”. (Tasnádi István)

“Mindig vannak hívei annak, hogy a gyerekeknek gyönyörű rajzokat kell készíteni, részletgazdag, tökéletes alkotásokat, hogy nézegessék, hogy fejlődjenek. Megint másik társaság – én vagyok a másik társaság – azt mondja, hogy a gyerekeknek sokszor a jelek is elégségesek, mert olyan érzékeny a belső látásuk, hogy nem szükséges kicikornyázni, pontosan tudják, hogy miről van szó”. (Marék Veronika)

 

marekveronika

 

Megjelent az Astrid Lindgren-emlékdíjra jelölt alkotók idei, nemzetközi listája. Idén 61 ország 197 jelöltje között négy magyar alkotó is szerepel.

 

Nyilvánossá vált az Astrid Lindgren-emlékdíj jelöltjeinek névsora – írta a csodaceruza.hu. Összesen 61 ország 197 jelöltje között négy honfitársunk is megtalálható, köztük – immár évek óta – a legismertebb élő magyar gyerekíró, Csukás István.

 

tasnadi

 

Idén felzárkózott hozzá Marék Veronika író, illusztrátor, Tasnádi István drámaíró, aki fontos gyerekkönyvek szerzője is, valamint a Magyarországról 1980-ban távozott, jelenleg Los Angelesben élő, a Newsweeknek és a Times-nak is dolgozó Bányai István.

 

Az Astrid Lindgren-emlékdíj díjazottját a 2015-ös bolognai gyermekkönyvvásáron, jövő tavasszal mutatják be. Az Astrid Lindgren-emlékdíj a világ legjelentősebb gyermek- és ifjúsági irodalmi díja. A svéd kormány hozta létre a szervezetet 2002-ben Astrid Lindgren svéd író tiszteletére. A díjat évente ítélik oda, jelentős pénzzel is jár. Magyar díjazott még sohasem volt.

 

Marék Veronika Kipp kopp meséit (Kipp Kopp és Tipp Topp, illetve a Kipp kopp gyermekei) és Tasnádi István Cyber Cyrano című darabját nagy érdeklődés mellett játsszuk. Az, hogy ezeket a produkciókat mikor láthatjátok legközelebb, itt kiderül.

 

 

Idén is lefutottuk a maratont!

 

Gyönyörű őszi időben, erős napsütésben zajlott le október 11-én az idei Budapest Spar Maraton. (A rajt idején 29, célba érkezéskor 31 fok volt.)

 

Összesen 23 450-en indultak a futófesztivál hét különböző távján, és soha nem látott számban – több mint háromezren – érkeztek külföldiek is, 71 országból.

 

A Kolibri Színházat Megyes Melinda, Bárdi Gergő, Bodnár Zoltán és Fehér Dániel képviselték. A csapat eredménye 03:41:45 lett! Ezzel az idővel 23  színházi váltó közül a nyolcadikak lettünk!

 

Így örültünk, így szaladtunk:

IMG_5626

1.

IMG_5530

2.

IMG_5561

3.

IMG_5500

4.

IMG_5520

5.

IMG_5514

6.

IMG_5457

7.

IMG_5511

8.

IMG_5572

9.

IMG_5552

10.

fotó: Kolibri Színház

Köszönjük, hogy szurkoltatok!

 

‘A Jókai téren minden magától értetődő’ – A Kolibri Fesztiválról írták

gyerekek

 

 

Már csak egy év, és újra Kolibri Fesztiválozunk… Addig is a Spiritusz portál beszámolóját ajánljuk figyelmetekbe az idei rendezvényről, Szűcs Katalin Ágnes tollából:

 

“Ha Kolibri Fesztivál, akkor kezdődik az évad – jó néhány éve rásegítő, ráhangoló élménye ez életemnek a dolgos, színházba járós hétköznapokra.

 

A Jókai téren minden fesztelen és magától értetődő. Az is, hogy székestül kell forogni egy-egy előadás előtt-után a közben bekészült következő produkció teréül szolgáló néhány négyzetméteres pódium felé, s hogy ha nem vagy elég szemfüles és nem ülsz elég közel a színpadhoz, akkor gátlástalan apukák-anyukák simán elállják előled a kilátást, belefeledkezve a látnivalóba.

 

Mindeddig a Kolibri Fesztivál volt a legdemokratikusabb intézmény, amit valaha láttam, ahol eltűntek a társadalmi különbségek: gyermeki önfeledtséggel élvezték a színházat hajléktalanok és jól öltözöttek, betévedtek és elszántak, mígnem a kerület vezetői körülkerítették  vasrácsokkal a játszóteret és padokat, barátságtalanabbá téve a miliőt,  nehézkesebbé a jövés-menést – ami pedig egy ilyen rendezvény természetes velejárója –, s tüskés díszcserjékkel tagolva a néző- és látóteret.

 

A Kolibri Fesztivál ettől persze még most is bárki számára elérhető – gyanítom, vannak, akik itt veszik magukhoz, ezen az ingyenes napon az egész évadra szóló színházi dózist, kitartóan megnézve egymás után 5-6 előadást is –, ám a homelesseket érzékelhetően elriasztották a műélvezettől a megváltozott körülmények s a rácsozat.

 

A fellépő bábművészek azért most is korlátlan szabadsággal teremtettek egész világokat az átalakítás miatt immár csak két kis színpadon – nagyon különbözőeket a bábtechnikákat, az előadásmódot tekintve, ötletességükben, igényességükben azonban erősen egymásra hajazókat.

 

A fesztiválon fellépők mértéket és rangot adnak egymásnak: fiatalok a friss szemléletükkel, örökifjak a naponta bővülő, megújuló mérhetetlen tapasztalatukkal, művészi erejükkel”.

 

Folytatást itt találtok.

 

 

107 éves lenne Dajka Margit, az első Bors néni

“Meg kellett tanulnom, hogy Dajka egyszerűen nem tud hazudni, és hogy nem bírja, ha valaki hazugul oldja meg a szerepét.” (Horvai István, rendező, a Vígszínház egykori legendás igazgatója)

 

Dajka Margit pályájáról:

 

Édesapja, az elegáns világfi parasztleányt vett feleségül, de hamar kiderült, hogy nem bírja a kötöttséget, gyorsan gyarapodó családja (tizenhárom utóda született) alig látta. Gyermekeit, így a legidősebb Margitot is Dayka vezetéknéven anyakönyvezték, az ipszilont csak évtizedekkel később változtatta j-re.

 

Nagy szegénységben éltek, Margit hét-nyolcévesen már újságot árult, kilencéves volt, amikor liftesfiút játszott egy operettben. Megtetszett neki a pálya, a színi direktor magán színiiskolájának elvégzése után a helyi, majd a kolozsvári társulat tagja lett. 1927-től Hódmezővásárhelyen, később Miskolcon és Szegeden játszott. 1929-ben szerződtette a Vígszínház, és már bemutatkozáskor meghódította a közönséget és a szakmát. 1936-1940 között a Nemzeti Színház tagja volt, az ezt követő években szerepekre szerződött különböző fővárosi színházakhoz. Még viszonylag fiatalon is kiválóan alakított öregasszonyokat, közülük legemlékezetesebben a sunyi, kegyetlen Murzaveckaját Osztrovszkij Farkasok és bárányok című színművében.

 

dayka

 

Színpadon közel kétszáz darabban szerepelt, ötven mozifilmben és huszonhét tévéjátékban láthatta a közönség, számtalan rádiójáték főszerepét játszotta el. 

 

Dajka Margit a magánéletben rendkívül szeretetreméltó ember volt. Még a kollégái is szerették, pedig érzékeny, meg nem alkuvó lényéből fakadóan a munkában olykor bizony szigorú tudott lenni. Legendásan jó háziasszony volt, szeretett és tudott is főzni, az ebéd nyersanyagát maga válogatta össze a piacon. Tárkonyos bableveséről felsőfokban nyilatkoztak azok, akiknek alkalmuk volt megkóstolni.

 

A magyar színházművészet legnagyobbjai közé tartozott. 1951-ben érdemes művész, 1953-ban kiváló művész lett, a Kossuth-díjat 1952-ben kapta meg. 1986. május 24-én halt meg Budapesten. Harmadik férje a temetés után nem sokkal önként követte a halálba.

 

dajka

 

Dajka Margit így nyilatkozott színészetéről:

 

“Az én számomra nincs más lehetőség, én csakis úgy tudok játszani, ha szerepem minden mozzanatát szívvel-lélekkel átélem. Fiatalkoromban annyira ösztönös voltam, valósággal eszméletlenül játszottam, olykor még azt se tudtam, hogyan is fejeztem be az első felvonást. Régi módszerem szerint a rendelkező próbára teljes szövegtudással jelentem meg, de jó sokáig csupán szürkén mormoltam a szavakat, mindaddig, amíg a szerepem véremmé nem vált, s csak azután vetettem bele magamat teljes szenvedéllyel az alakításba. Volt rendező, aki ezt kifogásolta, és akkor én az ő tanácsára az ellenkező módszerrel kísérleteztem, rögtön belelendültem, kezdeti sebességgel igyekeztem birtokba venni a szerep lelkét-gondolatát, majd a főpróbáig lassan-lassan lefaragtam a magam túlzottra méretezett lobogásából. Egy ideig így kísérleteztem, próbálkoztam, de aztán rájöttem arra, ez nem én vagyok, ez nem az én igazi lényem, és visszatértem eredeti elképzelésemhez. Persze tudom, a módszerek különfélék, de nem jó, ha kibújunk a bőrünkből, és mások akarunk lenni, mint amilyenek vagyunk. Egyébként én csak az együttes munkában hiszek, a színház társasjáték, s egy disszonáns hang, egy rossz gondolat mindent fölborít”.

 

“Kevés a jó szerep, és én nem akarok mindenáron színésznő lenni. A rigolyás, kiállhatatlan, félelmet keltő öregasszonyokból meg elegem van már. Saját magamat megutáltam miattuk. Komédiázni szeretnék, ahhoz van a legnagyobb kedvem. És várok. Nekem van időm. És tennivalóm is van bőven. Magam mosok, magam főzök, magam takarítok. Bejárónőm nincs és nem is kell. Egyébként úgy élek, mint egy színész, aki lemondott a személyiségéről és feladta a magánéletét. Érti, amit mondok?”

 

“Az önirónia meg úgy támad az emberben, hogy nem hiszi el önmagáról, hogy szent vagy isten. Sok a hibánk, s amikor megpróbáljuk leküzdeni, korrigálni, hirtelen nevetségessé válunk önmagunk számára. Az öniróniát én is fontos elemnek érzem a művészetben, még a legnagyobb drámában is különleges fényeket villant föl. Ezt a légkört persze mesterségesen is meg lehet teremteni a színpadon, de ha a legmélyebb benső világunkból fakad, akkor alighanem magával ragadóbban hat.”

 

dajka3

 

“Ha pályámra gondolok, csak az eszméletlen drukkra emlékszem. Ahány szerep, annyi kétségbeesés. Először azt hittem, még gyakorlatlan vagyok. De a lámpalázból halálfélelem lett. Sokszor két-három órával korábban bementem a színházba, magamra zártam az öltöző ajtaját, és csak az ügyelő sürgetésére jöttem elő. De még akkor is rettegtem, hogy nem jutok el a színpadig, már a folyosón összeesem, s ha mégis belépek a darabba, ott halok meg a nyílt színen. Móricz Zsigmond egyszer azt mondta: – Jegyezze meg, Margit, hogy aki lentről jön, abból sohasem pusztul ki a kisebbrendűségi érzés. Ezt a szorongást az őseink testálták ránk. Attól félek, hogy maga még éhen fog halni. – Hát éhen nem haltam. De azóta is félek.”

 

“Ha azt kérdezi, meg tudom-e magyarázni, amit csinálok, akkor azt felelem, hogy nem. A színész játssza el szerepét, az megmagyaráz mindent. Nyilatkozni is azért nem szeretek, mert nem tudok. De készülök szerepeimre. Sokat olvasok hozzájuk a korról, meg a kor irodalmát, erre szükségem van, mert nem tudom, hol és mikor, de felhasználom, valamiképp hat rám.”

 

„Minden napom ajándék az Úristentől, hogy ne azon csodálkozzak: néha nehéz az életem, hanem inkább azon, hogy boldog perceim is vannak.”

 

djka2

 

Novák János Dajkáról és a Bors néni történetről:

 

“Amikor megjelent Nemes Nagy Ágnes könyve, arról beszélgettünk egy baráti társaságban, hogy milyen jó lenne ebből a műből zenés darabot írni, de csak akkor lenne érdemes, ha Dayka Margit elvállalná a címszerepet. Horváth Péter barátom bíztatott, hogy hívjam föl Margitkát telefonon. A művésznő meg is hívott bennünket a lakására, azt hitte egyetemisták vagyunk, hiszen az Egyetemi Színpadra szántuk a játékot. Pénzünk nem volt, ő mégis érdeklődött a munka iránt. Amikor már Kútvölgyi Erzsébettel és Verebes Istvánnal is megbeszéltük a próbákat, Margitka úgy döntött, hogy nem vállalja, mert fáradt. Teljesen összeomlottam a hír hallatán, s ezt látva leültetett, kávét hozott, megvacsoráztatott, s ezen az estén fogadott el igazán. “Na jól van fiacskám, akkor megcsináljuk.”

 

“Tetszett neki a fiatalságunk, a lendületünk, a happening-szerű előadás. Vonzotta a bizonytalanság, amelyet a mindenkori gyerekközönség okozott váratlan reakcióival. És ez a nagymamaszerep már nemcsak szerep volt, hiszen gyereke, unokája lett minden néző, aki eljött a színházba. (.) Bár sokat nem játszottuk a Bors nénit, s a televízió később vette fel a műsort, híre ment az előadásnak a városban. Esemény lett. (.) Ha délelőtt volt előadás, már reggel hat órakor bent volt a színházban. Készült, várt és rettenetesen izgult minden alaklommal. Az előadás minden pillanatára erősen koncentrált, s amikor befejeződött a játék, kezdetét vette egy másik, hiszen Margitka ajándékot osztogatott a gyerekeknek, meghallgatta őket, tovább játszott és énekelt velük még egy órával az előadás “hivatalos” vége után is.”

 

 

A Bors néni ma is repertoárunk darabja, a címszerepet immár 20 éve a Nemzet Színésze,  Molnár Piroska alakítja. Az előadás jubileumi ünnepségét a Bajor Gizi Színészmúzeumban tartottuk. Erről bővebben itt olvashat.