Színház és forradalom – Dramaturgunk, Horváth Péter aparegényt írt

Színész szakon végzett, később lett író, rendező, színházunk dramaturgja. Legutóbbi regényében – Kedves Isten – egy kisfiú gyermekotthonba kerül 1960-ban. Levelekben meséli el történeteit. Horváth Péter a kötet valóságos hátteréről is beszélt a 168 Órának.

 

Színész szakon végzett, később lett író, rendező. Legutóbbi regényében – Kedves Isten – egy kisfiú gyermekotthonba kerül 1960-ban. Levelekben meséli el történeteit. A könyv a kölyök édesapjáról, a kommunista művészről is szól, akit 1956-os forradalmi tevékenysége miatt bebörtönöztek. Horváth Péter a kötet valóságos hátteréről, édesapjáról és saját intézetis időszakáról is beszél Karácsony Ágnesnek és a 168 Órának.

 

– Aparegényt írt.

 

– Lehet, igen. Odavoltunk egymásért apámmal.

 

– Bár neveket és egyéb valós momentumokat is megváltoztatott, könyve mégiscsak önéletrajzi. Két történet fut benne párhuzamosan. A kilencéves Tibié, aki az előszállási gyermekotthonba kerül az öccsével, onnan írja leveleit „Kedves Istennek”. A másik történet Tibi papájáé, a szegedi karnagyé, az ’56-os forradalmáré, akit bebörtönöznek. Tudható: az ön édesapja, Horváth Jenő, a kor egyik legragyogóbb rendezője börtönben ült 1956 után, önt pedig intézetbe adták gyerekként.

 

– Apu kommunista művész volt, a rendszer megváltásának álma sodorta a forradalomba. Miután ’57-ben börtönbe csukták, három évig a nagymamánál laktam Budapesten. Anyámnak támadt az a remek gondolata – egy szélhámos férjjelölt beszélte tele a fejét –, hogy mint az angol úri fiúkat, öcsémet és engem „boarding schoolba” kell küldeni, és az előszállási otthon a legjobb idehaza.

 

– A férjjelölt a gyerekektől akart megszabadulni?

 

– Csuda tudja. Lehet, hogy Laci apu – így hívtuk – jót akart. Vagy jót is. Anyám, Szentirmay Éva fiatal színésznő volt akkor, apámtól addigra már elvált. Megtéveszthette a naivitása. Új szerelmének elhitte: egy Fejér megyei pici faluban egy szocialista nevelőotthon is lehet olyan, mint egy angol bentlakásos iskola. Fél évig voltunk ott. Nagyanyánk aztán kivett minket a „titkos levél” miatt.

 

– Mi volt ez?

 

– Küldtem neki egy levelet, ráírtam a borítékra: „Titkos levél.” Pár sor volt. „Drága Nagyi! Nagyon rossz itt nekünk, csak nem szabad megírni, azonnal vigyél haza minket. Csókol: Péter.”

 

– Regényéből kiderül: az otthonból ellenőrizetlenül nem mehetett ki levél, nem lehetett panaszkodni, azt kellett írni, milyen nagyszerű az intézet.

 

– Így van. A valódi „titkos levelem” regényesen jutott el nagyihoz. Eladtam a vonalzómat az egyik társamnak, azon vettem bélyeget az állomáson, és ott dobtam be a levelet a postaládába.

 

– Miért nem az édesanyjának írt?

 

– Mert a nagymamámat szerettem a világon a legjobban. Azt hiszem, ő is engem.

 

– Nem feszítette a családot a lelkiismeret-furdalás, hogy otthonba adták önöket?

 

– Dehogynem, évtizedekig. Az én szívemre pedig hűvösség ült. Nagyjából negyvenöt éves koromig.

(…)

 

– Kötetének apaszerelője véletlenül keveredik bele a szegedi forradalomba.

 

– Amikor a hetvenes évek elején fiatal íróként fiatal írókkal barátkoztam, éppen a forradalommal kapcsolatos vélekedésem miatt nem válhattunk igazi barátokká például Csalog Zsolttal, noha jóban voltunk. Elmondása szerint ő fegyverrel harcolt Budapesten. Én pedig az egészről – gyerekemlékeim és apám meséi alapján – szarkazmussal beszéltem. Ahogyan a regényben is. Sokan csak belesodródtak a forradalomba, mint ahogy később sokunknak csupán az ölünkbe hullott a rendszerváltás.

(…)

 

– Édesapja nagy tehetségű, de önsorsrontó művész volt, mondta nekem évekkel ezelőtt. Hozzátette: mégis az ő története miatt lett író.

 

– Titokban mindig arra gondoltam: örököltem apukám tehetségét. De bennem volt az is: hogyan lehetne nála jobban működtetnem saját tehetségemet. Ő a pillanatnyi győzelemért, a pillanatnyi igazságért, a pillanatnyi örömért a múltat és a jövőt egy sármos dobással elhajította. Ha az ötvenes években kiderült valakiről a főiskolán, hogy tehetséges rendező, ráadásul meggyőződésből belépett a pártba – apám szocdem volt, onnan igazolt át –, kockázatmentesen bármit mondhatott annak, akit tényleg rossznak és ostobának tartott. Csakhogy közbejött 1956. Apám akkor harmincöt éves volt, és főrendező Szegeden. Harminc évvel fiatalabb volt, mint én most. Mire szabadult, a kollégák már „elhúztak”, úgy értem: visszhangos nevet szereztek a szakmában – megérdemelten. Például Ádám Ottó, akivel egy időben szerződtek Szegedre. Meg Kazimir Károly, akit apám pátyolgatott eleinte. Érdekes az élet, később Kazimir az osztályfőnököm lett színész szakon, és nagy jóindulattal volt irántam. Mert az igazsághoz hozzátartozik: miután apa kikerült a börtönből, az újrakezdéshez nem igazán kapott segítséget.

 

– Mondja is regényének apahőse: a színházban nem működik a szolidaritás.

 

– Apámtól hallottam a nyolcvanas évek közepén: „Létrehoztuk a közösségi társadalmat, amely megszüntette a közösségi érzést.” Ő aztán elkezdett inni, ez sem segített a konszolidációjában. Egyszer végignéztem egy jelenetet. A szolnoki színházban körbeülte őt húsz ember, apám magyarázott rendezőként, múltak a percek, fogytak a féldecik, a beszédéből mindig kimaradt egy-egy fordulat, és láttam, amint a segédszínésznő átnéz a segédszínészre, int a kezével, halkan mondja: „Gyere, hagyjuk itt Jenőt a francba…” Összeszorult a szívem, hogy ezek a „kisvalakik” otthagyják azt az embert, aki ezerszer többet tud náluk. Aznap este én vittem haza apámat. Riasztó példa volt, arra gondoltam, ez velem nem történhet meg. Talán ennek is köszönhetem, hogy nem lettem alkoholista.

 

– Apja színészként végzett, aztán lett rendező. Ön is színészként diplomázott, később kezdett rendezni. Említette régebben: huszonhárom éves volt, a gyerekszínházban éppen Haspókot alakította, állt a színpadon kartonrépákkal a kezében, párnával kitömve, pingponglabda a szájában, és arra gondolt: Einsteinnek ennyi idősen már volt egyenlete, hol a sajátja? Akkor szakadt el a színháztól tíz évre. Írni kezdett.

 

– És jól megvoltam színház nélkül. Aztán kinyúlt utánam Kállay Ilona. Fölhívott telefonon, rendezzem meg a Macskajátékot Székesfehérvárott, ő lenne Orbánné. Azt válaszoltam neki: „Cilu, adom apu számát, tudom, mennyire kedveled, gondolom, őt akartad hívni.” „Nem – mondta –, én téged hívtalak.” „Ja, akkor gondolkodom két napig, illik-e hozzád Orbánné.” Kiváló volt a szerepben. Így indult nálam húsz éve a rendezés. Nem sokkal később meghalt az apukám.

 

– Soha nem akarta lebeszélni az édesapja, hogy színházi szakmát válasszon?

 

– Dehogynem! Azt mondta, színésznek tehetségtelen lennék, ráadásul orrpolipom van. Aztán sok-sok év múlva meghívtam játszani egy rendezésembe – olykor kölcsönösen szerepeltünk egymás előadásaiban –, és akkor visszavonta a rám aggatott jelzőit. (…)

 

A TELJES INTERJÚT ITT TALÁLJÁTOK!