A 90 éve született Kemény Henrikre emlékeztünk

IMG_0065

 

Megkoszorúztuk Kemény Henrik emléktábláját:

 

Koszorúzással emlékeztünk meg Kemény Henrikről, a vásári bábjátszás Kossuth-díjjal kitüntetett művészéről, a Kolibri Színház néhai tagjáról születésének 90. évfordulóján.

 

Az eseményt a Vigadó Makovecz-termében ünnepi ülés követte, melyen Kékesi Kun Árpád színháztörténész, a Károli Gáspár Református Egyetem tanszékvezetője és Ács Norbert, a Budapest Bábszínház bábszínésze tartott előadást, majd Láposi Terka színháztörténész, a Korngut-Kemény Alapítvány elnöke mutatta be A Kemény Bábszínház képeskönyve – Korngut Kemény Henrik színházteremtése című könyvét.

 

 

IMG_0093

 

 

Az eseményen adták át a Kemény Henrik-díjat – Majoros Gyula szobrászművész kisplasztikáját -, amelyet Pályi János bábművésznek ítéltek oda.

 

A Vigadó Galériában február 1-ig tekinthetik meg az érdeklődők a Kemény Henrikre emlékező “Szervusztok, Pajtikák!” című tárlatot, amely a 150 éves a Vigadó jubileumi programsorozat (2015. január 12 – február 20.) része.

 

IMG_0080

 

Kemény Henrikről:

 

Az 1925-ben Budapesten született Kemény Henrik a magyar bábművészet történetének eddigi legnagyobb, legeredetibb és legzseniálisabb vásári bábjátékosa volt. Legnépszerűbb bábfigurája Vitéz László, a piros sipkás, vidám fickó, aki palacsintasütőjével tanította móresre “a csoki pofákat”, azaz az ördögöket és magát a halált.

 

IMG_0008

 

A háromgenerációs vásári mutatványos család férfi tagjai közösen építették fel a budapesti Népligetben a Kemény Bábszínházat. A nagyapa Korngut Salamon (1853-1930), az apa Korngut-Kemény Henrik (1888-1944) és a két testvér, Kemény Henrik (1925-2011) és Kemény Mátyás (1926-2001) egymás mellett, egymást erősítve álltak színpadra. Bábszínházukban mindent maguk alkottak: a tervezéstől a művészi kivitelezésig, a szövegírástól a színpadi játékig, a közönségszervezéstől a beengedésig minden a családtagok összjátéka volt.

 

IMG_0042

 

Kemény Henrik, az Állami Bábszínház tagja, nyolcvan éven át aktívan bábozott. Kivételes mestere volt a vásári hagyományok továbbfejlesztésének, és nagy hatással volt a kortárs magyar bábművészetre. Személye összekapcsolta a magyar bábozás vándorló, népi hagyományait a kortárs kísérletekkel. Hitt a humor és a nevettetés, valamint a játékos és közönsége közötti valódi párbeszéd fontosságában.

 

A Kemény Bábszínház 2011 októberében leégett, Kemény Henrik 2011 novemberében hunyt el.

 

 

“Lett egy erős csapat” – Végvári Viki, Krausz Gábor és Bárdi Gergő válaszolt

A 7óra7 Függésben című előadás kapcsán beszélgetett Végvári Viktóriával, aki a Kolibri színház-pedagógiai műhelyének vezetőjével, valamint Krausz Gáborral és Bárdi Gergővel, az előadás szereplőivel, akik a színházi nevelési munkában is részt vesznek.

 

► Az osztálytermi versmondástól a több lépcsős, komplex színház-pedagógiai programokig annyi mindent takar az a kifejezés, hogy színházi nevelés. Mit jelent ez nálatok, a Kolibriben?

 

Végvári Viktória (V.V.): Mi alapvetően négy színház-pedagógiai műfajjal dolgozunk. Az egyik egy hagyományosabb, beszélgetős foglalkozás kisiskolások számára, olyan előadásokhoz, amelyeknek van irodalmi alapja. Ezeknek a fókusza az, hogy megmutassuk, hogyan lesz egy irodalmi anyagból színházi előadás, legyen az mesekönyv vagy gyerekregény. Ezzel valamiféle minimális színházi nyelvismeretet adunk a kicsiknek. A legnagyobb számmal nálunk az előadásokat követő drámafoglalkozás van jelen, ahol egy-egy osztály számára tartunk ilyen foglalkozásokat. És van egy, ez a Bunyósszív, amikor a foglalkozás megelőzi az előadást. A foglalkozásvezetők itt drámatanárok, és a színészek is aktívan részt vesznek a munkában. Olyan is van, amikor több osztály is megnézi az előadást, és mindegyikükkel itt helyben nem tudunk foglalkozni, vagy egy osztály nem tud itt maradni az előadás után, ilyenkor kimegy egy drámatanár az iskolába, és ott tartja meg a drámafoglalkozást. A negyedik műfajunk az osztályteremszínház, amihez nálunk szintén mindig van foglalkozás.

 

viki

 

Amit még fontosnak tartunk, hogy megpróbálunk minél aktívabban foglalkozni a tanárokkal is. A friss bemutatóknál nyílt próbát tartunk, amire rendszeresen meghívunk pedagógusokat is, és utána beszélgetéseket szervezünk. Ezeken az alkotók mellett egy drámatanár is jelen van. Emellett feldolgozó anyagokat is készítünk az előadásokhoz. Mivel mi általában kortárs szövegekkel dolgozunk, és problémákra fókuszálunk az ifjúsági előadásainkban, így nem olyan jellegű anyagok ezek, amiket egy-egy klasszikus szöveghez fel lehet használni magyar órákon, hanem olyanok, amelyek azt mutatják meg, hogyan lehet ezeket a problémákat feldolgozni egy osztályfőnöki óra keretén belül. Emellett tanárműhelyeket szervezünk, ahol tíz óra alatt próbálunk egyfajta drámapedagógiai-módszertani kultúrát átadni a tanároknak egy előadáshoz kapcsolódva.

 

► A foglalkozások hatással vannak az előadásra?

 

Krausz Gábor (K.G.): A kettő oda-vissza hat. A visszajelzések, ha nem is okoznak szándékos változásokat, arra késztetnek, hogy elgondolkodjak a saját karakteremről. Persze igyekszünk inkább mi hatni ezeken a foglalkozásokon.

 

Bárdi Gergő (B.G.): A Bunyósszívnél például nagyon pontosan lehet érezni, hogy volt-e előtte drámafoglalkozás. Ott egy pukkancs kis hülyegyereket játszom, aki egy csendes öregembert olt folyamatosan. Akik nem voltak előtte foglakozáson, ezen általában nevetnek, akik voltak, azok viszont egyből elítélik a srácot, még akkor is, ha korban és gondolkodásban sokkal közelebb áll hozzájuk.

 

V.V.: Merthogy az előkészítő drámafoglalkozás éppen az öregségre való érzékenyítésről szól, arról, hogy mi mindenen megy át valaki az életében.

 

krauszg

 

K.G.: Már csak azért is fontos visszajelzés a foglalkozás, mert abból, ahogyan az előadáson viselkednek a fiatalok, szerintem nem nagyon lehet következtetéseket levonni. Van, hogy a legnagyobb szájú srác – aki rágózva és a telefonján matatva beszéli végig az egész előadást – a legfinomabban elszórt félmondatra is emlékezik a drámafoglalkozáson.

 

V.V.: Vannak olyan rendezők, akiket érdekelnek ezek a visszajelzések, és olyan is volt már, aki a tőlünk kapott információk hatására – például a felújító próbákon – belenyúlt az előadásba.

 

► A Függésben című előadásotoknál hogyan viszonyult egymáshoz a rendezés és a pedagógiai szempontok?

 

V.V.: Czukor Balázzsal már dolgoztam együtt, így ismertük egymás gondolkodását, és az első ötleteléstől kezdve folyamatosan beszélgettünk egymással a darabról. Adott volt egy drámai szöveg, amitől az előadás végül hihetetlen módon eltért. Balázsnak már a legelején teljesen tiszta volt, hogy mit szeretne ezzel az előadással, amihez én nagyon is tudtam kapcsolódni.

 

K. G.: Szűcs Zoltánnak van egy Addictus című darabja, ebből indultunk ki. Ő hat évvel ezelőtt végigcsinált egy tizenkét lépcsős, terápiás elvonó programot, és ez inspirálta őt ennek a darabnak a megírására. Ami eredetileg egy elvonókúrán játszódik. Zoli ezt nagyon őszintén tudta megírni, viszont amikor elkezdtünk a szöveggel dolgozni, nem láttuk, hogyan lennénk képesek ezzel mi is ugyanilyen őszintén foglalkozni. Merthogy mindannyiunknak megvannak a magunk függései, ám úgy gondoltuk, hogy a darabbeli függések nem feltétlenül a mi függéseink, és nem is feltétlenül azoké, akiknek ezt játszani fogjuk. Kéthétnyi beszélgetés, ötletelés és improvizálás után végül arra jutottunk, hogy megkeressük a legkisebb közös többszöröst a függésben, ami akár mindenkire is igaz lehet. Úgy gondoltuk, hogy a nézőket is jobban beindítják azok a hétköznapi függőségek, amiket nap mint nap tapasztalhatnak.

 

V.V.: Ez volt az, amiben Czukor Balázzsal egyetértettünk: ha bármi érvényeset akarunk mondani a fiataloknak a függőségről, akkor nem érdemes a drogfogyasztásról beszélni, mert ezt direkt prevencióként egy valamire való, értelmes kamasz úgy leszórja magáról, ahogy azt kell. Mindketten nagyon fontosnak tartottuk, hogy legyen a dolognak humora, és hogy a függőség fogalmával foglalkozzunk, ami még a magunk számára is egy tisztázatlan kérdés. Márpedig egy színházi előadásban, pláne egy színházi nevelésiben, csak olyan kérdéssel érdemes foglalkozni, ami számomra is kérdés. A foglalkozásokon is ügyelünk arra, hogy még a tényeket se mondjuk el, amiket – most, hogy beleástuk magunkat ebbe a témába – mégiscsak tudunk. Ebben a helyzetben nem akarunk okosabbak lenni egy kamasznál.

 

gergo

 

► Mit szólnak az osztályokkal érkező tanárok ehhez a végkövetkeztetések és tanulságok nélküli kommunikációhoz?

 

B.G.: Ezeken a foglalkozásokon én szoktam képviselni a fiatalokat, és sokat vitatkozom olyan tanárokkal, akik meggyőződésük szerint tudják a tuti igazságot. Gyakran előfordul, hogy amikor beszélgetek a gyerekekkel, a tanár odajön és föléjük áll, és abban a pillanatban síri csend lesz. Ilyenkor szoktam udvariasan felajánlani a príma kávéautomatánkat, ahol iszonyat finom őrölt, olasz kávét lehet inni.

 

K.G.: Szerintem kétféle típusú tanár van: az, aki elhozza az osztályát, és átadja nekünk. Szerintem ez a jobbik eset. A másik az, amikor kész válasza van arra, amit mi kérdezünk, és próbálja a gyerekeket arra noszogatni, hogy azt feleljék, amit ő gondol. Ezt kevésbé szeretjük, mert a saját gondolataikra vagyunk kíváncsiak.

 

V.V.: Egyébként a tanárok számára felkínált szerep a megfigyelőé, ami nem mindig sikerül. Az a jobbik eset, amikor neki is van véleménye, és azt véleményként is mondja el – amivel azért mégis kicsit lenyomja a diákokat.

 

Ezek nem zártkörű előadások, vagyis nem csak az a bizonyos osztály van jelen, aki aztán a foglalkozáson majd részt vesz. Miért csak egy osztállyal foglalkoztok?

 

V.V.: Ennek szakmai okai vannak: egyetlen foglalkozás időtartama nem elég arra, hogy egymás számára ismeretlen nézőkből kiépítsünk egy közösséget, ami viszont a nyílt kommunikációhoz mindenképpen szükséges.

 

► Úgy tudom, hogy egészen az óvodás korig elmerészkedtek ebben az évadban.

 

V.V.: Való igaz, hogy a Kolibri Fészekben áprilisban lesz egy bemutatónk (A mackó, akit Vasárnapnak hívtak) óvodások számára, amihez drámafoglalkozás is kapcsolódik. A Kolibri színház-pedagógiai műhelye most először szembesül azzal a feladattal, hogy óvodásoknak készítsen drámafoglalkozást. Ennek a belső, szakmai fejlődéstörténeti háttere az, hogy körülbelül tíz évvel ezelőtt kezdtünk el drámafoglalkozásokat készíteni előadásokhoz, és ezek a foglalkozások akkor szinte kizárólag a kiskamaszokat, kamaszokat érintette. Akkoriban rajtunk kívül még csak a színházi nevelési társulatok foglalkoztak ezzel, és mindenki furcsán nézett ránk. Most ez trend lett, egyre többen csinálják, hála istennek, főleg, ha jól csinálják. Akkor, fiatal drámatanárokként még jól állt nekünk az idősebb testvér vagy a haver szerepe a foglalkozásokon, mostanra azonban a kamaszoknak bácsik és nénik lettünk. Így hát meg kell küzdenünk a belső szorongásainkkal, azzal, hogy nekünk is problémát jelent, hogyan szóljunk egy tizenhat éves fiatalhoz. Most lesz egy kis fellélegzés, hiszen a kisgyerekeknél ez nem probléma: nekik már huszonöt évesen is nénik és bácsik voltunk.

 

► Hogyan kerül bele nálatok a színész ebbe a munkába?

 

V.V.: Az igazgatóval és az adott rendezővel egyeztetve én kérem fel a színészeket erre, és nyilván nem kérek fel olyat, akiről tudom, hogy hideglelése van a dologtól. Valahogy úgy alakult, hogy minden tudatos építgetés nélkül, mostanra lett egy erős csapat, akik tudnak és szeretnek is velünk dolgozni. Idén tartottunk egy nyílt drámatréninget az egész társulat számára, ahová a szervezésből ugyanúgy jöhetett bárki, mint a rendezőasszisztens, az ügyelő vagy a világosító. Talán ezért is van, de úgy látom, hogy amíg eddig többen is inkább értetlenkedtek a drámafoglalkozásokkal kapcsolatban, és inkább csak az volt a reakció, hogy miért kell bennmaradni miattuk, most már mindenki tudja és belátja, hogy miért fontos ez a dolog. És ebben szerintem kivételes társulat vagyunk.

 

Forrás: 7óra7

 

 

100. előadását ünnepli a Boni és Klájd kereket old

boni

 

Az előadásról:

 

 

2009-ben mutattuk be a Svéd Nemzeti Színházban nagy sikerrel játszott Boni és Klájdot, ami a Kirúgberúg és a Mama kerestetik után a Svédországban élő Benedek Judit harmadik rendezése a Kolibriben.

 

A darab története szerint az édesanyjával városról városra költöző, az iskolákban beilleszkedni képtelen lány, és a tanárnő gyerekeként kiközösített fiú különös játékba kezdenek: Bonnie-t és Clyde-ot, a hírhedt gengsztereket választják példaképüknek. Miközben a bűnözőpáros kalandjairól fantáziálva délutáni csellengéseik során bejárják a kisváros környékét, igazi, mély barátság szövődik köztük. Történetük kis híján tragikus véget ér…

 

“Két nagyon eltérő gyerek, egy igazán kemény, önállóságra kényszerült, önfejű kiscsaj és egy megszeppent, amolyan „mama kedvence” kisfiú találkozik a történetben” – mesélt Benedek az előadásról. “Normális körülmények között teljesen elképzelhetetlen lenne bármiféle kapcsolat közöttük, különbözőképp megnyilvánuló magányosságuk mégis összehozza őket. Nem akarom elvenni a leendő nézők izgalmait azzal, hogy elmondom a történet végét. De annyit elárulhatok, ez a darab megmutatja, milyen az igazi, hús-vér barátság. Hogy milyen a magányból kilépni, és kiállni vagy áldozatot hozni valakiért. És milyen bátorságot gyűjteni, őszintén felvállalni magunkat, örökre elfelejtve a maszkokat” – fogalmazott a rendező.

 

Az 1975-ben született Anders Duus az egyik legnépszerűbb fiatal drámaíró és műfordító Svédországban. A középiskola elvégzése után tolmácsnak tanult, de rendszeresen ellógta az órákat, hogy helyette színház-kurzuson vehessen részt. A színpad iránti késve érkezett szerelem – ahogy fogalmaz – tartósnak bizonyult, Duus beiratkozott az egyetemre drámát és irodalmat hallgatni, eközben független társulatokkal dolgozott Göteborgban, Stockholmban és Oslóban. 2001-ben felvételt nyert a svéd Dráma Intézetbe, ahol három és fél évig tanulta az írás fortélyait, hogy – szándékai szerint – a származása folytán jellemzően kisvárosi történetei egyformán hassanak a szívre és a rációra.

 

boni2

 

Így ajánlják a produkciót:

 

“Danit azért közösítik ki kortársai, mert történetesen a tanárnő fiacskája. Boni viszont azért nem találja a helyét, mert anyjával városról-városra költöznek, s ideje sincs gyökeret ereszteni. A két kiskamasz életre szóló barátságot köt: kisvárosi csellengéseik során Bonnie és Clyde-nak képzelik magukat, a híres gengszterpárosnak, akik, ugye, nem a legjobb véget értek. De vajon milyen véget ér a svéd szerző, Anders Duus kamaszdrámája? Kiderül a Kolibri Fészekben”. (Magyar Narancs)

 

“A Svédországban élő magyar rendező, Benedek Judit vendégmunkája a Kolibriben mintapéldája annak, hogy hogyan kell egy gyerekelőadással fiatalokhoz és felnőttekhez egyaránt szólni. Gyerekkori fantázián, kíváncsiságon, ciki, de különlegesen új helyzeteken keresztül mutatja be, hogy gyerekként mennyire nehéz kezelni társas kapcsolatainkat, és hogy felnőttként mennyire bután és elhamarkodottan bánunk az ezirányú gyermeki törekvésekkel. Az egymás megismerése, a barátság kialakulása körül bonyolódó produkció mindezt úgy teszi, hogy míg a kicsik jól szórakoznak, addig a felnőttek belekóstolhatnak esetleges figyelmetlenségeik árnyoldalaiba. A darabban a Bonnie és Clyde-történet gyerekszemmel olvasott alapmotívumai, jelenetei keverednek Dani és Boni hétköznapi és könnyen átélhető történetével”. (7óra7)

 

“Boldogság érezni a kicsik figyelmét” – Interjú készült Novák Jánossal

A színház a legkisebbeké is, ezért január 30. és február 1. között fesztivált szentelünk a csecsemőszínházi előadásoknak a Kolibriben. A műfaj meghonosításáról, a Small Size Napok programjáról és a Kolibri jövőjéről az igazgatót, Novák Jánost kérdezte a Bóbitanet.

 

IMG_1501

Novák János

 A Bóbitanet interjúja:

 

– A Kolibri Színház mindig is a kísérletezés terepe volt: 2005-ben például itt mutatták be az első csecsemőszínházi előadást, a TODÁ-t. Hogyan találtak rá erre a műfajra?

 

– Talán inkább úgy mondhatnánk, hogy a műfaj talált ránk. Egyszer felhívtak egy északi országból – nem is nagyon figyeltem, honnan –, hogy akarunk-e együttműködni velük egy hároméves projektben. Norvégok voltak, akik a “Glitterbird – művészet a legkisebbeknek” együttműködés keretében 0-3 éveseknek szerettek volna előadásokat csinálni. Kicsit megrémültem, mert akkoriban szinte axióma volt, amiben minden hazai pszichológus és színházi szakember egyetértett: hogy öt éves kor alatt gyereket színházba vinni veszélyes, mert számukra még túl erősek a fény- és hanghatások, ijesztő a sötétség, így kellemetlen emlék lehet nekik egy életre. Ijedtségemet látva, a szervezők lejátszottak egy saját, csecsemőszínházi előadásukról készült felvételt. A képeket nézve erős hatással volt rám a gyereküket átölelő szülők boldogsága és büszkesége, ahogy a játékra koncentráló kicsinyeikkel nézték a mozgásszínházi előadást. Így rövid idő alatt Saulusból Paulusszá változtam: művész társainkkal lelkesen láttunk hozzá az első magyar csecsemőszínházi előadások elkészítéséhez. Ebből a másfél-két éves próbaperiódusból született meg a TODA, amit azóta is műsoron tartunk, de közben bejártuk vele Japánt, Törökországot és Európa szinte minden városát.

 

– Miért fontos, hogy már ez az apró korosztály is járjon színházba?

 

– Először is: miért fontos a színház? Fel lehet nőni színházi élmény nélkül is, de azoknak az élete mindenképpen örömtelibb, teljesebb lesz, akik már gyerekkorukban is láthatnak életkoruknak megfelelő, értékes előadásokat. A színházi élmény gazdagabbá teszi az életünket, mind érzelmileg, mind egyfajta közösségi örömforrásként. Csecsemőkorban a színház a világ megismerésének fontos területe, a sűrített valóság megragadja a kicsik figyelmét, az egymást erősítő hatások segítik megérteni, átérezni a látottakat. Az élmény hatására hamarabb kezdenek beszélni és gazdagabb szókincsük lesz. Amit látnak, mélyen bevésődik a lelkükbe, az emlékezetükbe és ez az élmény később is előhívható, megalapozza egész emberré válásukat. Kell ennél szebb dolog, mint olyasmit létrehozni, ami épít, gazdagabbá tesz minket? Nekünk, alkotóknak is boldogság érezni a kicsik figyelmét, hökkenéseiket, kacagásukat, ahogy rácsodálkoznak arra a világra, amit mi teremtettünk. Csodálatos dolgok vannak a kezünkben, és ha jól használjuk őket, leírhatatlan az öröm, amit együtt élnek át kicsik és nagyok, nézők és az alkotók.

 

– Az elnevezés kicsit megtévesztő, hiszen nem csak 0-1 éves korig, hanem akár 3-4-5 éveseknek is szólhatnak ezek az előadások…

 

– Eleinte sokan nem szerették, hogy műfajteremtő előadásainkat csecsemőszínháznak neveztük el.  Akkoriban azért ragaszkodtam ehhez, mert, ha tíz éve csak annyit mondok, hogy “színház a legkisebbeknek”, akkor az automatikusan azt jelentette volna, hogy négy évtől felfelé várjuk a gyerekeket. Főként tehát a pontos tájékoztatást szolgálta az elnevezés. Természetesen, ha a korosztály szemszögéből vizsgáljuk, akkor ez a 0-3 évesek csoportjára sem teljesen igaz. Ma már helytállóbb a 0-6 évig terjedő korcsoportokat egymásba foglaló “színház a legkisebbeknek” meghatározás, amibe a csecsemők ugyanúgy beleértendők, mint a 2-4 év közötti tipegők, vagy a 3-6 éves óvodások.  A Kolibriben igyekszünk nézőinket pontosan tájékoztatni arról melyik korcsoportnak ajánljuk egyes darabjainkat. Akik hozzánk jönnek, bízhatnak abban, hogy mindig megtalálhatják gyermekük számára az életkoruknak legmegfelelőbb előadásokat.

 

– Létezik alsó korhatár, vagy akár már egy pár hónapos babával is lehet jönni?

 

– Nincs, a fél év alatti babáknál maximum az fordulhat elő, hogy elalszik, ha már elfáradt a figyelme, de őt is bátran el lehet hozni. A kisebb ijedtségeket az ölbe vevés, a cumi, vagy egy korty tea hamar orvosolja.

 

– Hogyan lehet lekötni egy pár hónapos csecsemőt egy színházi előadással? Feltétlenül interaktívnak is kell lennie?

 

– A legkisebbek reakciója a figyelem. Az óvodás visszadobja a labdát, de a csecsemő még nem. Ha kézbe veszi, esetleg megrágja, vagy magához szorítja. Lényegében minden interaktív, ami a színházban történik – a csecsemőknél pedig ez azon múlik, milyen intenzív figyelemmel követik a játékot. A kicsik figyelme az előadókra is hat, az ő játékukat is befolyásolja, ebben a körben ezt jelenti az interaktivitás. A figyelem megragadásának eszköze, a mozgások és zenei elemek összekapcsolása, a történések periodikus ismétlődése. Ezek segítik őket abban, hogy részesei legyenek a játéknak. Fontos, hogy ne legyen számukra túl hosszú az előadás, és ne érjen hirtelen véget. Az előadások integráns része, hogy a színpadi játékot követően maguk is kipróbálhassák, kézbe vehessék, megtapinthassák, megízlelhessék a tárgyakat, kellékeket. Hiszen a több érzék bekapcsolása ebben a korban a megismeréshez tartozik, kiegészíti, elmélyíti a színpadi történések hatását.

 

– Hogyan zajlik egy ilyen előadás?

 

– Sokféle csecsemőszínház van. Nálunk többnyire harminc perc hosszúságú egy-egy előadás, és negyedóra, húsz perc, amikor a kicsik maguk is kipróbálhatják a dolgokat, együtt játszhatnak a szüleikkel és a művészekkel. A Kolibriben kisebb körben, 50-60 néző előtt játszunk, de turnékon 150-200 gyerek előtt is jól működnek előadásaink. A külföldi vendégszerepléseinken ugyanolyan örömmel fogadják játékunkat, mint a hazai előadásokon.

 

– Milyenek a szülők visszajelzései?

 

– Egyszerű a képlet: amikor látom, hogy a gyerekem boldog, az az én örömömet megsokszorozza. Hogy együtt fedezhetjük fel a világot a legkisebbekkel, az alig hasonlítható más színházi élményhez. Ennyi boldog felnőttet színházi előadáson nem láttam még, mint a csecsemőszínházban. A szülőnek a hétköznapokban ezernyi gonddal kell megbirkóznia, ha jól akarja ellátni, nevelni kicsinyét. A színház kilépést jelent a hétköznapokból, olyan élményt, amire később játék, mese alkalmával mindenkinek jó visszaemlékezni.

 

– Nemsokára egy egész fesztivál szól majd a csecsemőszínházról: a Small Size Napok, amelyet január 30. és február 1. között tartanak itt, a Kolibriben.

 

– Nagy szerencsékre 2009-2014 között 11 országgal közösen részt vehettünk a Small Size – Big Citizens nemzetközi színházi együttműködésben, melynek keretében a TODA után, új produkciókat készíthettünk ennek a korosztálynak (például a Tekergőt, a Pont, pont vesszőcskét és a Kippkopp gyermekeit is – a szerk.). Sok országba tudtuk elvinni előadásainkat, de ezekben az években Győrtől Kecskemétig itthon is a legtöbb bábszínház kedvet kapott, hogy a legkisebbeknek is játsszon és sok, magas színvonalú csecsemőszínházi előadás született. 2015-ben, alighogy befejeztük az együttműködést, újabb négy éves lehetőséget kaptunk a folytatásra. A most induló Small Size-projektben 15 ország 17 társulatának együttműködésével fesztiválok, új darabok bemutatói, szakmai konferenciák várnak ránk. Ennek első lépése a Small Size Napok. Zárójelben mondom, hogy ősszel majd Győrben rendezünk Small Size-fesztivált magyar és külföldi előadásokkal, szakmai konferenciával. Most főként a Kolibri Színház legkisebbeknek szóló darabjaiból lesz válogatás, illetve meghívtuk a veszprémi Kabóca és a kecskeméti Ciróka Bábszínház egy-egy előadását is.

 

– Az előadások mellett pedig workshopot is hirdettek, Zene a gyerekszínházban címmel. Pontosan miről fog szólni és kiknek a jelentkezését várják a programra?

 

– Ingyenesen, de előjegyzéssel lehet jelentkezni óvónőknek, tanároknak, színházi embereknek és minden érdeklődőnek a programra. Először tavaly, Varsóban, az ASSITEJ Gyermekszínházi Világtalálkozón tartottam meg ezt az előadást, melyben a színházi zene különféle alkalmazási lehetőségeiről beszéltem, hogyan tükröződik ez a sokféle lehetőség színházunk repertoárjában. Mostani előadásomat a zene a csecsemőszínházi előadásokban betöltött különleges szerepe indokolja. A zenei hatások fantasztikus erejéről szeretnék beszélni, amelyek már a megszületés előtt, a mama pocakjában is hatnak a kicsinyekre. Valamint arról, hogy a mozgásnak, a zenének az összekapcsolódása mennyire természetes, fontos és mennyire mélyen emberi adottságunk.

 

– A Kolibri Színházat alapítása óta Ön vezeti és idén ismét benyújtotta a pályázatát. Hogyan képzeli el ennek az intézménynek a jövőjét?

 

– Van az a jövő, amit én szeretnék megvalósítani és van, amit az képzel el, aki szintén beadta a pályázatot – a fenntartó által felkért kuratórium fog dönteni arról, hogy melyik terv válhat valóra. Ami minket illet (itt azért indokolt a többes szám, mert terveimet a társulattal és alkotótársaimmal együtt szeretnénk valóra váltani), két újító kezdeményezést is elindítottunk idén. Az egyik a most induló Small Size, a másik a Platform shift+, amelynek keretében a kamaszoknak készítünk majd új bemutatókat. Itt azt tűztük ki célul, hogy az Y-generáció által használt social media, a digitális játékok és a közösségi háló hatásait úgy használjuk előadásainkban, hogy kedvet csináljunk a fiataloknak a színházba járáshoz. Meg kell találnunk ehhez a korosztályhoz is a kulcsot: a jövő színházba járó közönsége azokból lesz, akiket már gyermekkorukban is örömmel tölt el a színházlátogatás. Ha valakit korán elriasztanak ettől a műfajtól, vagy nem tanulja meg a színházi előadások nyelvét, kevesebb kulturális kincshez tud hozzáférni felnőtt korában. A mi színházunk az operától a musicalen át a táncszínházig, magyar klasszikusoktól a nemzetközi sikerekig sokféle műfajjal szeretné megismertetni a fiatalokat 0-tól egészen 18 éves korig. A fő feladat tehát az, hogy örömet szerezzünk és értékeket közvetítsünk – ha lehetőséget kapok rá, ezt a hivatásomat szeretném folytatni.

 

 

“Rendben van” – Így látták a Játsszunk Háry Jánost!

A darabot legközelebb február 2.-án 11 órakor játsszuk!

Vannak esetek, amikor egy-egy előadás az utolsó pillanatban kerül be a programomba. A csütörtök a szabad napom és hetek óta azt terveztem, hogy megnézem A kéjenc útjának főpróbáját az Operaházban. Miután előző éjszaka egészen véletlenül a tudomásomra jutott, hogy a Ház kiváló basszistája, az általam jó ideje viszonylag szorosan nyomon követett Gábor Géza fellép a Kolibriben, gyorsan programot váltottam. Nem bántam meg. (Mondanám, hogy nézzétek meg, ezért is írom a blogot, AJÁNLÓnak – néha lebeszélőnek -, de az előadás havonta egyszer van kitűzve, rendszerint hétköznap délelőtt, a 7-10 éveseknek. Akinek viszont harmadikos-ötödikes osztálya van, és olvassa ezeket a sorokat, azokat erősen bátorítanám arra, hogy adja meg ezeknek a gyerekeknek a jó színházi élmény esélyét. Legközelebb: február 2-án, hétfőn délelőtt.

 

jatsszunk-hary-janost

 

Kodály daljátéka, a Háry János sohasem érdekelt. Az iskolai énekórán megtanultuk a kötelező részleteket belőle, ismertem a történetet, de fel nem merült bennem, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek ezzel az alkotással. Tavaly az Erkelben – néhány közreműködő énekes miatt persze – mégis rávettem magam, hogy szembesüljek vele. Vidnyánszky Attila rendezése az eredeti elképzelésemet, hogy távol kellene magam inkább tartani tőle, fokozottan felerősítette. Nagyon nehezen tudtam magamról elképzelni, hogy még egyszer bármilyen rendezésben is megtekintsem. Amint elkezdődött az előadás a Kolibriben, az volt az érzésem, hogy még sose láttam a darabot és most ez az első találkozás. Ezek szerint minden rossz élmény tompul az idővel és a tavalyi élményem már szinte feledésbe is ment.

 

Tele volt kisiskolásokkal a színház, az utolsó sorban ültem. Jelentem: az előadás innen is tökéletesen élvezhető. A gyerekek élvezték is, folyamatosan figyelemmel követték mind a bábos jeleneteket, mind pedig azok szüneteiben az énekes számokat, amelyeket az Operaház három egészen kiváló szólistája énekelt. A gyerekeknek fogalmuk sem lehetett, hogy mekkora szerencséjük van: első osztályú minőséget kaptak. Nagyon nem mindegy, hogy valaki milyen első élményekhez jut színházban. Bennem is élesen él nyolc éves koromból egy Lúdas Matyi, nekik mostGábor Géza mellett az ugyancsak nagyon jó és szerethető (bár nem basszista) Szegedi Csaba és Megyesi Schwartz Lúcia fog élénken bevésődni emlékeikbe. (A produkció zenei minőségéért Oberfrank Péter is dicsérhető, aki fájdalmasan hiányzik az operaházi mindennapokból, tavaly a Mario óta nem is láttam ott vezényelni….)

 

jatsszunk-hary-janost1

 

Az előadás közben eszembe jutott az Erkel Színház Parázsfuvolácskája, amelyben szintén jó énekesek szerepelnek, akiknek áriáit a rendező effektekkel, artistaszámokkal lényegében tönkretette, ugyanis a nézőtéren folyamatosan beszélgetnek a gyerekek előadás közben. Többek szerint ez gyerekszínházban természetes. Ezeknek az egyéneknek be kellene ülniük erre a Háryra és látnák, hogy a gyerekek tökéletes csendben tudják hallgatni az “Ó mely sok halt” és a többi dalt is, mivel a rendezés ezekre irányítja a figyelmet, nem arra törekszik, minden más hatást is felajánljon a zenehallgatás helyett. Az énekes végtelenül kiszolgáltatott a rendezőnek. Jelen esetben e háromnak szerencséje van, mivel Novák János pontosan tudja, hogy kell ezeket a helyzeteket kiemelni, hogyan kell lekötni a gyerekeket és most sem vall kudarcot.

 

A gyerekközönség nagyon kegyetlen, nem tud udvariasan unatkozni. Hallgat, ha le van kötve, beszélget, ha nem érdekli az, ami a színpadon történik.

 

Az, hogy most minden rendben van és a 110 perc alatt a gyerekek végig figyelnek, nagymértékben köszönhető annak is, hogy két nagyszerű bábszínész kezében van a történet sok-sok szereplőjének a sorsa. Szívós Károly és Török Ágnes nem egyszer saját magával is párbeszédezik, hangjukat elváltoztatva. A kedvencem, hogy Török Ágnes saját maga játssza Örzsét és Mária Lujzát, akik kölcsönösen féltékenyek egymásra. Tudathasadásos állapot lehet, prózai színészeknek hasonló élmény nemigen jut osztályrészül.

 

Az előadás alkalmazkodik a modern kor elvárásaihoz, kivetíti az apró bábok jeleneteit, annak ellenére, hogy még az utolsó sorból is minden jól látható. Az elején látjuk a címet, a szereplőket és ahogy befejeződött, a “vége” feliratot is. Így próbálják az élményt a gyerekeknek talán (?) ismerősebb mozihoz közelíteni.

 

jatsszunk2

 

A kezdő képben a két bábszínész egy-egy kocsit húz. Az egyiken vannak a bábok, a másikból lesz a színpad. Háry, a nagyotmondó obsitos mintha magányos vándorkomédiássá változott volna. Saját emlékként meséli el Mária Lujza iránta érzett szerelmét és Napoleon legyőzését. Tudjuk, hogy nem igaz, most mégis magával visz a történet és beleéljük magunkat. A hazugságok, a kitalált történetek (a színház is) megszépíti az életet. Ennek lehetünk tanúi.

 

A gyerekek számára az előadás legvonzóbb sajátossága, hogy a cselekmény egyes pontjain Szívós Károly segítséget kér a gyerekektől. A fél nézőtér jelentkezik, hogy kimehessen visszatolni a határőr-kunyhót. Majd tömegek akarnak katonának menni. Legvégül, amikor a legjobban éneklőket válogatják ki színpadi szereplésre, a kiválasztottakon kívül még további harminc önjelölt is csatlakozik. Az operaházi énekesek még ezt a negyvenszeres túlerőt is bírják, még ezen az elég intenzíven éneklő kóruson is áthallatszik hármuk hangja. A gyerekek – számomra meglepően – szépen énekelnek, még az is lehet, hogy valamiféle zenei osztályok vettek részt a programon.

 

Megállapítottam, hogy ez a korosztály még szeret énekelni, még nincs veszve minden. Ha ilyen előadásokat néznének, akkor akár ez a szoros és természetes viszony a zenéhez meg is maradhatna….

 

 

Doktor Proktor rajzokat ihletett

A Doktor Proktor és a holdkaméleonok előadásán fogadtuk a Scheiber Sándor Gimnázium és Általános Iskola 4. osztályosait, akik az előadás ihlette rajzokat küldtek nekünk.

 

A kritika így látta az előadást:

 

“Ritka az olyan mese, mint a norvég krimibestseller-szerző és meseíró, Jo Nesbø Doktor Proktor-sorozatának harmadik kötetéből készült darab a Kolibri Színházban. Ritkaság, hogy egy gyerekelőadás egyszerre tudjon ilyen pontosan ennyire fontos mondandót megfogalmazni a gyerek és a felnőtt nézők számára is, ráadásul úgy, hogy a két réteg harmonikusan legyen jelen egymás mellett, és egyik korosztály számára se nehezítse meg a megértést egyfelől, vagy bagatellizálja az állításait másfelől”. (Egyfelvonás.hu)

 

“A történet szerint Bulle és Lise, két különc, némiképp kiközösített tanuló arra figyel fel, hogy városszerte egyre-másra tűnnek el a zoknik, ugyanakkor ezzel egyenes arányban szaporodnak a helyesírási és beszédhibák. Ezt jelzik barátjuknak, az elsőre feleslegesnek tűnő ám később fontossá váló találmányok kiötlőjének, doktor Proktornak. A tudós szerint a megfigyelt jelenségek arra utalnak, hogy a Földön megjelentek a holdkaméleonok, céljuk pedig nem más, mint az emberiség elfogyasztása. Nyakunkon tehát a világvége, ennek megakadályozása pedig ezúttal nem szuperhősökre, hanem a két gyerekre, doktor Proktorra és néhány barátjukra (valamint egy hétlábú perui szívópókra) hárul. Őrületes kalandok, lehetetlen találmányok, különös figurák, fülbemászó zene és persze hepiend, tanulságokkal”. (Kultifilter)

 

Íme a Proktor-rajzok:

Jusztin Ábris

1. Jusztin Ábris rajza

Kálló Benedek Máté

2. Kálló Benedek Máté rajza

Kovács Lili

3. Kovács Lili rajza

Oroszi Rita

4. Oroszi Rita rajza

Péter Alex

5. Péter Alex rajza

Sziklai Eszter

6. Sziklai Eszter rajza

Rozgonyi Tamara

7. Rozgonyi Tamara rajza

Sárközi-Plichta Laura

8. Sárközi-Plichta Laura rajza

Schäffer Virág

9. Schäffer Virág rajza

Gurvitz Lia

10. Gurvitz Lia rajza

Szabó Áron

11. Szabó Áron rajza

Vrabély Ria

12. Vrabély Ria rajza

Welzel Lili 4.o.

13. Welzel Lili rajza

Hámori Alexandra

14. Hámori Alexandra rajza

Ecsedi Sámuel

15. Ecsedi Sámuel rajza

Clint Naoni Ruth

16. Clint Naoni Ruth rajza

Dévényi Anna

17. Dévényi Anna rajza

Köszönjük szépen a csodás rajzokat!