„Rendben van” – Így látták a Játsszunk Háry Jánost!

2015. 01. 21.

„Az, hogy most minden rendben van és a 110 perc alatt a gyerekek végig figyelnek, nagymértékben köszönhető annak is, hogy két nagyszerű bábszínész kezében van a történet sok-sok szereplőjének a sorsa” – így látták a Játsszunk Háry Jánost! című előadásunkat.

A darabot legközelebb február 2.-án 11 órakor játsszuk!

Vannak esetek, amikor egy-egy előadás az utolsó pillanatban kerül be a programomba. A csütörtök a szabad napom és hetek óta azt terveztem, hogy megnézem A kéjenc útjának főpróbáját az Operaházban. Miután előző éjszaka egészen véletlenül a tudomásomra jutott, hogy a Ház kiváló basszistája, az általam jó ideje viszonylag szorosan nyomon követett Gábor Géza fellép a Kolibriben, gyorsan programot váltottam. Nem bántam meg. (Mondanám, hogy nézzétek meg, ezért is írom a blogot, AJÁNLÓnak – néha lebeszélőnek -, de az előadás havonta egyszer van kitűzve, rendszerint hétköznap délelőtt, a 7-10 éveseknek. Akinek viszont harmadikos-ötödikes osztálya van, és olvassa ezeket a sorokat, azokat erősen bátorítanám arra, hogy adja meg ezeknek a gyerekeknek a jó színházi élmény esélyét. Legközelebb: február 2-án, hétfőn délelőtt.

 

jatsszunk-hary-janost

 

Kodály daljátéka, a Háry János sohasem érdekelt. Az iskolai énekórán megtanultuk a kötelező részleteket belőle, ismertem a történetet, de fel nem merült bennem, hogy közelebbi kapcsolatba kerüljek ezzel az alkotással. Tavaly az Erkelben – néhány közreműködő énekes miatt persze – mégis rávettem magam, hogy szembesüljek vele. Vidnyánszky Attila rendezése az eredeti elképzelésemet, hogy távol kellene magam inkább tartani tőle, fokozottan felerősítette. Nagyon nehezen tudtam magamról elképzelni, hogy még egyszer bármilyen rendezésben is megtekintsem. Amint elkezdődött az előadás a Kolibriben, az volt az érzésem, hogy még sose láttam a darabot és most ez az első találkozás. Ezek szerint minden rossz élmény tompul az idővel és a tavalyi élményem már szinte feledésbe is ment.

 

Tele volt kisiskolásokkal a színház, az utolsó sorban ültem. Jelentem: az előadás innen is tökéletesen élvezhető. A gyerekek élvezték is, folyamatosan figyelemmel követték mind a bábos jeleneteket, mind pedig azok szüneteiben az énekes számokat, amelyeket az Operaház három egészen kiváló szólistája énekelt. A gyerekeknek fogalmuk sem lehetett, hogy mekkora szerencséjük van: első osztályú minőséget kaptak. Nagyon nem mindegy, hogy valaki milyen első élményekhez jut színházban. Bennem is élesen él nyolc éves koromból egy Lúdas Matyi, nekik mostGábor Géza mellett az ugyancsak nagyon jó és szerethető (bár nem basszista) Szegedi Csaba és Megyesi Schwartz Lúcia fog élénken bevésődni emlékeikbe. (A produkció zenei minőségéért Oberfrank Péter is dicsérhető, aki fájdalmasan hiányzik az operaházi mindennapokból, tavaly a Mario óta nem is láttam ott vezényelni….)

 

jatsszunk-hary-janost1

 

Az előadás közben eszembe jutott az Erkel Színház Parázsfuvolácskája, amelyben szintén jó énekesek szerepelnek, akiknek áriáit a rendező effektekkel, artistaszámokkal lényegében tönkretette, ugyanis a nézőtéren folyamatosan beszélgetnek a gyerekek előadás közben. Többek szerint ez gyerekszínházban természetes. Ezeknek az egyéneknek be kellene ülniük erre a Háryra és látnák, hogy a gyerekek tökéletes csendben tudják hallgatni az „Ó mely sok halt” és a többi dalt is, mivel a rendezés ezekre irányítja a figyelmet, nem arra törekszik, minden más hatást is felajánljon a zenehallgatás helyett. Az énekes végtelenül kiszolgáltatott a rendezőnek. Jelen esetben e háromnak szerencséje van, mivel Novák János pontosan tudja, hogy kell ezeket a helyzeteket kiemelni, hogyan kell lekötni a gyerekeket és most sem vall kudarcot.

 

A gyerekközönség nagyon kegyetlen, nem tud udvariasan unatkozni. Hallgat, ha le van kötve, beszélget, ha nem érdekli az, ami a színpadon történik.

 

Az, hogy most minden rendben van és a 110 perc alatt a gyerekek végig figyelnek, nagymértékben köszönhető annak is, hogy két nagyszerű bábszínész kezében van a történet sok-sok szereplőjének a sorsa. Szívós Károly és Török Ágnes nem egyszer saját magával is párbeszédezik, hangjukat elváltoztatva. A kedvencem, hogy Török Ágnes saját maga játssza Örzsét és Mária Lujzát, akik kölcsönösen féltékenyek egymásra. Tudathasadásos állapot lehet, prózai színészeknek hasonló élmény nemigen jut osztályrészül.

 

Az előadás alkalmazkodik a modern kor elvárásaihoz, kivetíti az apró bábok jeleneteit, annak ellenére, hogy még az utolsó sorból is minden jól látható. Az elején látjuk a címet, a szereplőket és ahogy befejeződött, a „vége” feliratot is. Így próbálják az élményt a gyerekeknek talán (?) ismerősebb mozihoz közelíteni.

 

jatsszunk2

 

A kezdő képben a két bábszínész egy-egy kocsit húz. Az egyiken vannak a bábok, a másikból lesz a színpad. Háry, a nagyotmondó obsitos mintha magányos vándorkomédiássá változott volna. Saját emlékként meséli el Mária Lujza iránta érzett szerelmét és Napoleon legyőzését. Tudjuk, hogy nem igaz, most mégis magával visz a történet és beleéljük magunkat. A hazugságok, a kitalált történetek (a színház is) megszépíti az életet. Ennek lehetünk tanúi.

 

A gyerekek számára az előadás legvonzóbb sajátossága, hogy a cselekmény egyes pontjain Szívós Károly segítséget kér a gyerekektől. A fél nézőtér jelentkezik, hogy kimehessen visszatolni a határőr-kunyhót. Majd tömegek akarnak katonának menni. Legvégül, amikor a legjobban éneklőket válogatják ki színpadi szereplésre, a kiválasztottakon kívül még további harminc önjelölt is csatlakozik. Az operaházi énekesek még ezt a negyvenszeres túlerőt is bírják, még ezen az elég intenzíven éneklő kóruson is áthallatszik hármuk hangja. A gyerekek – számomra meglepően – szépen énekelnek, még az is lehet, hogy valamiféle zenei osztályok vettek részt a programon.

 

Megállapítottam, hogy ez a korosztály még szeret énekelni, még nincs veszve minden. Ha ilyen előadásokat néznének, akkor akár ez a szoros és természetes viszony a zenéhez meg is maradhatna….