− Hogyan került nálatok sor a neves skandináv krimiszerző, Jo Nesbo művének a bemutatójára?
− Névrokonunk, a Kolibri Kiadó elkezdte megjelentetni magyarul a szerző Doktor Proktor mesesorozatát, ami világszerte nagy sikert aratott. Már az első kötet után felkértem Kárpáti Pétert, hogy készítsen a színházunk számára egy adaptációt. A következőről azt gondoltam, na ez még jobb, és végül megálltunk a harmadik regénynél, úgy döntöttünk azt kell színpadra vinni. Ezek az írások nagyon mulatságosak, és bár felnőtt logikával néha nehezen követhetők a bonyodalmak, az embert mégis mindvégig magával ragadják a kalandok, megszereti az ábrázolt figurákat. Ezért is lehet, hogy a krimiszerzőként is elismert Jo Nesbo irodalmi díjat kapott a gyerekregényeire, és hogy abból a kötetből, amivel mi most dolgoztunk, film is készül Amerikában. Van valami a Doktor Proktor szövegében, ami friss és bolondos, a gyerekek lelkéhez kimondottan közel áll. Ha eltekintünk a furcsa logikától, nem nagyon lehet felismerni benne azokat a stílusjegyeket, amik Nesbo bűnügyi históriáit jellemzik. Egyébként a szerző elsőként a saját gyerekének mutatta meg a Doktor Proktor történeteket, és saját elmondása szerint, legalább olyan fontosnak tartja őket, mint a krimijeit. Meséinek főszereplője Doktor Proktor, olyan feltaláló, aki a felnőttek számára fölösleges, de a gyerekek számára mulatságos dolgokat eszel ki. Ilyen például a pukipor is, ami semmire nem hasznosítható azonkívül, hogy akik kipróbálják, vígan röpködhetnek vele jelenbe, múltba, továbbfejlesztett változatával még az űrbe is eljutnak. A mi darabunkban a pukipor mellett az erőital, az egyensúlycipő, az OMK (azaz a színházi páholyból épített oldalkocsis motorkerékpár) találmányai szereznek derűs perceket nézőinknek. Érdekesség, hogy a norvégoknál szinte minden iskolának van fúvószenekara, ennek megfelelően a mi produkciónkban is szerepel egy. A társulat 12 tagja három hónapig tanult különböző hangszereken, úgyhogy most már tudnak annyit, mint egy igazi iskolai zenekar, az előadás alatt többször meg is tapsolják őket ezért.
− Nagyon szerettek kísérletezni, évek óta játszotok a 8 hónapostól 3 évesig terjedő korosztálynak, immár nekik is megmutatjátok, hogy a világ nem fenékig tejfel…
− Többféle műfajban, többféle stílusban, minden gyermek és ifjúsági korosztálynak játszunk. Az értékválasztásban próbáljuk segíteni a gyerekeket, és szeretnénk, ha nálunk megéreznék, megtapasztalnák, hogy a közös élményszerzés kicsit több befektetéssel jár, de nagyobb örömet okoz, mint amikor egyedül a képernyőre meredünk vagy passzívan befogadjuk, miként próbálnak különféle hatásokkal manipulálni minket.
− Te voltál az első Magyarországon, aki az ifjúságnak színházzal beszélt válásról, alkoholizmusról, drogról, bűnözésről, gyilkosságról, öngyilkosságról. Ez azért nem az a fajta remény színháza, amit manapság sokfelé elvárnak.
− A remény színháza is többféle lehet. Ha a problémákat néven tudjuk nevezni, és lehetőséget adunk a verbalizálásukra, csodálatos dolgok derülnek ki, akár a saját fiataljainkról is, akikkel máskülönben alig tudunk elbeszélgetni. Ha eljönnek a színházba és az előadások után lehetőséget kapnak a problémák közös vizsgálatára, játékos feldolgozására, egyértelművé válik, mennyire felelősségteljesen gondolkoznak, ha komolyan veszik őket. Nekünk és nekik is felismeréseket ad az a színház, amely a kamaszok valódi gondjaira koncentrálva készít produkciókat. Azzal, hogy nálunk a színpadon megtörtént esetek, húsbavágó kérdések merülnek fel segíteni szándékozunk a fiataloknak, akik szeretnének megszabadulni a sokszor feloldhatatlannak érzett szorongató helyzetektől. Azzal, hogy az öngyilkosság is témánk, nem kedvet csinálunk hozzá, hanem komolyan vesszük a veszélyét. Tehát az a cél, hogy ne söpörjük szőnyeg alá a fiatalok problémáit, hanem velük együtt gondolkodjunk a megoldásokon. Nem kész receptekkel keressük meg őket, hanem a tiszta beszéd erejével. Számomra ez a felelősség és feloldás a remény színháza.
− Nincsenek föloldhatatlan konfliktusok?
− Vannak, de a színházban valamilyen módon ezek is oldódnak, hiszen a színházban átélt tragédia katarzist, megtisztulást hozhat, ezért kerülnek bemutatásra komoly drámák már a görögök óta. Mi sem gondolhatjuk azt, hogy saját sorsunkért nincs felelősségünk. Egyéni értékválasztásainkkal befolyásolhatjuk a magunk és a környezetünk jövőjét.
− Miért tűntek el a repertoárotokról a felnőtteknek szóló produkciók, holott például a Megyeri gyalog galopp jókora szériát ért meg?
− Ha a Megyeri gyalog galoppot most mutatnánk be, ifjúsági darabnak mondanám. Mi hivatalosan is ifjúsági- és gyerekszínház vagyunk, felnőtteknek szóló színházból pedig sokféle akad… De az a korosztály, amelyiknek mi produkciókat készítünk, nem független a felnőttektől. Én még nem láttam annyi boldog felnőttet színházban, mint a csecsemőknek szóló előadásokon. Boldogok, mert látják, milyen hatással van a kicsikre az előadás, és ez megsokszorozza számukra a színházi élményt. A tanárok pedig rájöttek arra, hogy ha elhozzák a diákjaikat olyan produkciókra, amelyek róluk szólnak, akkor kezelhetőbbé válik az osztály, megnyílnak a fiatalok, érzékenyebbek lesznek a megoldási lehetőségekre is. Tehát a felnőttek a mi szövetségeseink. Annak érdekében, hogy ez így maradjon, sok magyar darabot tűzünk műsorra. Drámavetélkedőt is hirdettünk, most mutatjuk be Kiss Márton darabját, ami szintén meglehetősen kényes témát dolgoz föl, azt a pár évvel ezelőtt történt esetet, amikor osztálytársai érthetetlen okokból meggyilkolták az egyik barátjukat. Az az ausztrál rendező, aki a Köveket állította színpadra, pedig egy nevelőtábori történetet rendez nálunk márciusban. Utána Weöres Sándor Bóbitájával zárjuk majd az évadot. És roppant fontos, hogy ígéretesen alakul a tavasszal Kaposváron megrendezendő gyermek- és ifjúsági színházak biennáléjának a programja is.
Szerző: Bóta Gábor
Forrás: PESTI MŰSOR
