Minden csak játék volt? címmel jelentetett meg kritikát a szeptemberi Ellenfény a Mario és a varázsló című előadásunkról. Részletet olvashatnak az írásból.
RÉSZLET:
Minden csak játék volt?
Bagossy László régóta rendez fontos előadásokat gyermek- és ifjúsági közönségnek. A Kolibri Színházban a Völgyhíd és a Bunyósszív után harmadikként Thomas Mann elbeszélésének szabad adaptációját készítette el. A Mario és a varázsló a rendező és a színház eddigi legnagyobb szabású közös vállalkozása, középiskolások számára készült.
Thomas Mann kisregénye 1930-ban jelent meg, és a fasiszta Olaszországban szerzett úti élményeit dolgozza fel. A könyv évtizedek óta kötelező olvasmány. Bár fontos (és a középiskolások számára is eleven problémaként felvethető) kérdéseket érint, többségében mégsem válik a diákok kedvencévé. Ennek oka talán a mű elbeszélésmódjában ragadható meg: a történet egy többes szám első személyben fogalmazó elbeszélő erősen szubjektív nézőpontjából bontakozik ki. Az elbeszélés fókuszában a nyaralóhelyen átélt, mindent átható rosszkedvvel, feszültségekkel teli, nyomasztó atmoszféra áll. A felidézett apróbb-nagyobb események, történések mind-mind annak az érzékeltetésére szolgálnak, miképp válik az olaszországi nyaralás egyre kínosabbá és elviselhetetlenebbé. Ez a narrátori pozíció nem változik a szórakozásul választott bűvész-est leírása során sem, Cipolla mutatványait ezen a markáns szűrőn át látjuk mindvégig, a végül hirtelen elcsattanó pisztolylövésig és a gyors lezárásig. (Az elsődleges elbeszélői nézőpont mellett mintegy ellenpontként többször utal a szöveg egy másik nézőpontra is, a család kisgyerekeinek naiv, a nyomasztó atmoszférából semmit nem érzékelő, az eseményekből mit sem értő nézőpontjára is.)
Bagossy László színpadi adaptációja ezt a két nézőpontot csak két ponton, az előadás kezdő és záró mondataival idézi fel. Torre di Venere rövid leírásával és Cipolla alakjának felvillantásával indul az előadás: „személyében végzetszerűen s egyébként emberileg nagyon megrázóan testesült meg és sűrűsödött össze az, ami a hangulatban tulajdonképpen kínos volt” – halljuk a hangszóróból egy láthatatlan narrátortól a kisregény első mondatait. Az előadás végén ugyanez a hang zárja le a történetet (a bevezetőben idézett Thomas Mann-bekezdés második felével): „Hál’ istennek a gyerekek nem értették meg, hol végződött a komédia, és hol kezdődött a szerencsétlenség, és abban a boldog hitben maradtak, hogy minden csak játék volt.” A kettő között azonban Bagossy – miközben megtartja a Thomas Mann-mű összes fontos motívumát – alapvetően megváltoztatja a történet hangolását. Nem felidézett emlékként, hanem jelenidejű történésként, itt és most tapasztalatként kínálja a nézők számára Cipolla bűvészestjét, és ennek keretén belül életteli figurák által érzékíti meg a fürdőváros nyüzsgő, tarka és lármás világát. Azaz egyetlen markánsan meghatározott nézőpont helyett olyan nézői pozíciót teremt a színházba érkezők számára, ahonnan ki-ki a saját érzeteit, gondolatait tudja a látottakhoz kapcsolni. A Kolibri előadása a részvétel és az értelmezés szabadságát kínálja a diákközönségnek, és ezzel jól láthatóan nagy kedvvel élnek is.
(…)
Jól áll a Kolibri színészeinek ez a testközeli játék. Néhány mondattal, gesztussal képesek megjegyezhető alakokat teremteni, ezáltal egyre jobban eligazodunk köztük, egyre ismerősebb lesz ez a közeg. Valami olyasmi történik, amit Thomas Mann elbeszélője így fogalmaz meg: „az egész mulatság valami családias jelleget öltött azáltal, hogy olyan sok arcot ismertünk.” Érezhető, hogy az adaptáció erősen épített a színészi improvizációkra, a replikák jó ritmusban, magától értetődő természetességgel követik egymást. Mire kinyílnak a nézőtérre vezető ajtók, addigra mindenkit megnyert magának az előadás. Mindenki, legyen az zsigerből elutasító kamasz vagy tartózkodóbb felnőtt, szívesen belemegy a játékba, mert tudja, hogy hol a helye, mi a szerepe. Tudjuk, hogy nézők vagyunk, de azt is, hogy nézőként nem vagyunk egyedül. Tudjuk, hogy ez a nyitottabb színházi helyzet a szokásosnál nagyobb aktivitást vár el (vagy enged meg) a közönségnek, de megnyugtat, hogy „idegenként” nem muszáj ezzel élnünk. (…)
Szűcs Mónika írását teljes terjedelmében a szeptemberi Ellenfényben olvashatják.
