A Spiritusz portál beszámolóját ajánljuk figyelmetekbe az idei rendezvényről, Szűcs Katalin Ágnes tollából:
Az évadnyitó Kolibri Fesztivál úgy működik, mint a jól ismert népmese: vannak állandó, várva várt elemei, és mindig tartogat újdonságokat, meglepetéseket. Ilyen állandó elemnek tekinthetők a fesztivál alapítóját, a legendás vásári bábjátékost, Kemény Henriket idéző Vitéz László-játékok, amelyek persze mindenekelőtt Heni bácsi szelleméhez hívek, s a legkevésbé sem utánzatok, de ilyen várva várt öröm minden évben a MárkusZínház fellépése vagy Écsi Gyöngyi megjelenése a színpadon. A legnagyobb meglepetést azonban idén az időjárás okozta: a fesztivál bekényszerült a Kolibri Színház nevéhez méltón nem túl nagy épületébe – és így sem okozott csalódást. A szervezők, a titkárságiak s a műszakiak fölkészülten, „vészforgatókönyvvel felfegyverkezve”, ám a legcsekélyebb hiszti nélkül várták a nézőket, akik a szűkösség ellenére minél több lélek befogadását célzó zsonglőrmutatványokon kívül aligha észleltek mást a rendkívüli helyzet okozta izgalomból.
Hogy a fesztivál a tervezettől eltérő körülmények között is meg tudott valósulni, már önmagában is elismerésre méltó, elég az átállásokra, beépítésekre, bontásokra, levonulásokra gondolni a két színpaddal kevesebb játszóhelyen, de egyéb szakmai tanulság is akadt bőven. Tanulmányt érdemelne például, ahogy a közönséget mindig játékba vonó Écsi Gyöngyi bánt egy hiperaktív kisfiúval, aki már annak előtte is felhívta magára a figyelmet több előadásba belezavarogva. Écsi Gyöngyiben emberére akadt: igazi feladatokat kapott a színpadon a Világ kenyere című mesében és hozzá szeretetteljes regulát; belekóstolhatott, hogy milyen komoly, önfegyelmet igénylő dolog is a játék, s szemlátomást élvezettel, tanulékonyan épült be az előadásba.
A másik korábbi Indali-díjas, a MárkusZínház, Pilári Gábor és Vajda Zsuzsanna kettőse ezúttal nem pusztán a szabadtérről színházterembe szorultság következtében kokettált kevesebbet a publikummal, mint szokott; a tüneményes alkotópárost (akiket most hangszeren fiuk, Pilári Áron kísért) a Boráros Szilárd tervezte, kétségtelenül szellemes, ám meglehetősen bonyolult színpadi masinéria működtetése kötötte le – az óhatatlanul adódó gikszereket a szokásos könnyed öniróniával kezelték. Az Arany János Toldija nyomán született előadás nyilván csiszolódik még, ahogy a korábbiakban is mindig hosszabb folyamat során, előadásról előadásra vitték tökélyre az improvizációtól szerencsére sohasem mentes produkciót.
Az idei fellépők között a harmadik Michel Indali-díjas (hogy ennyien voltak, mutatja a fesztivál rendületlen színvonalát), Pályi János Vitéz Lászlója mindig ad valami újat, akkor is, ha ugyanazt a történetet meséli el az elátkozott malomról. Játékának magával ragadó felszabadultsága elhomályosította kissé a Mesebolt Bábszínház egyébként nagyszerű Vitéz László előadását, amely az elásott kincsről szólt lenyűgöző muzikalitással, élőzenével, tökéletes ritmusú püfölődésekkel, kiválóan működtetve a verbális félreértéseket, félrehallásokat, s ugyancsak kedvesen utalva a nagy elődre: „Heni keresztapá”-ra. Takács Dániel és az előadást tangóharmonikán kísérő Lehőcz Zsuzsa (aki maga is nagyszerű bábos) precíz játéka idővel fergetegessé válhat. Kettősük tüneményes a Dobronka cirkusz világszám című előadásban – nagyon remélem, hogy a Kolibri Fesztivál közönsége ezzel is találkozhat majd. Az ő Vitéz Lászlójuk volt egyébként talán a fesztivál egyetlen előadása, ahol az alkotók között dramaturgot is megnevez a színlap a rendező Kovács Géza személyében, s mi tagadás, ez érződött is a játékon. Miként a hiánya is érzékelhető jobbára. Például a Ziránó Színház ugyancsak Kovács Géza rendezte s szerzette, Pulcinella szerelmes című játékában, ahol megfelelő dramaturgiai megoldás hiányában nem tudott ellepleződni az a technikai „hiányosság”, hogy egy bábosnak csak két keze van: a Halál által koporsóba zárt Rosetta, Pulcinella jegyese nem ugrott ki börtönéből, amikor a segítségére siető szerelme a leányrablóval viaskodva felnyitotta azt.
De csak egy félmondatnyi beavatkozás hibádzott például a kecskeméti Ciróka Bábszínház Gabi és a repülő nagypapa című előadásából is, amely örvendetesen mer érzelmes lenni, miközben cseppet sem érzelgős. Ha a magának nagypapát kereső főhős kislány, Gabi felbukkanásától meglepett szomszéd (tán a házmester?) csak annyit mondana a zsémbes nagypapajelöltre utalva: „Nem is tudtam, hogy van unokája”, várakozást keltőbb lehetne, mint most, hogy ekként folytatja: „talán így majd nem üvöltözik annyit mindenkivel”. Bár a meseadaptáció színpadra írója, Gimesi Dóra maga is dramaturg, az író, Ulf Stark társszerzőjeként nem lehetett „külső szem”, aki észreveszi, hogy a mondat második fele némileg szájbarágósan előrevetíti a fejleményeket. Ezzel együtt a Ciróka Kuthy Ágnes rendezte előadása megkapóan szép, s tematikailag fontos vállalkozás.
A másik cirókás előadás, A három pillangó esetében markánsabban mutatkozott meg a dramaturg hiánya, akire pedig már csak azért is szükség lett volna, mert a rendező s az anyagot összeállító Krucsó Júlia Rita játszik is az előadásban, nem lehet tehát rálátása az egyébként vonzó, számos erénnyel rendelkező produkcióra. A szellemes ritmusjátékokkal, a kontaktus-, azaz játszótárskeresés különböző, nem egyszer konfliktust szülő, esendő helyzeteivel nyitó előadásból lassacskán eltűnnek a megkapó, nagyon emberi, nagyon gyermeki helyzetek és versösszeállítássá lényegül, amely csak a vége felé, a címadó történettel talál vissza az eredeti felvetésekhez. Hasonló bizonytalanság mutatkozik az eszközhasználatban is: a kezdetben esernyőkből, tollseprűkből születő bábokat felváltják az előre gyártott plüssállatkák, s kézen-közön elvész a teremtő fantázia.
A meseszövésből hiányzott egy pici láncszem a Kolibri Színház utánpótláscsapatának Róbert Gida és barátai című, Török Ágnes rendezte előadásából, nevezetesen, hogy Nyusziék miért vitték egyszer csak mégis haza az általuk elrabolt s Malackával kicserélt Zsebibabát. Mindazonáltal a Kolibri Dajka Margit stúdiója harmadéves növendékeinek örvendetesen természetes beszéde és játéka révén Karinthy szövege nagyszerűen élt és működött a színpadon, ami nem kevés.
De elkélt volna tán a dramaturg a veszprémi Kabóca Bábszínház s az Aranyszamár Színház közös, Volt egyszer egy… című előadásában is, ám Máté Angi költői világát Érsek-Csanádi Gyöngyi oly erős színpadi jelenléttel elevenítette meg Székely Andrea s a tervező Bodnár Enikő közreműködésével, hogy idén övé lett a fesztivál bárhol színházat teremteni képes előadóművészeket elismerő díja, a Michel Indali-díj. A névadó, az egykori marionettjátékos műfaját ezúttal az új-zélandi String Bean Puppets Company elevenítette fel. És hát a fesztivállal egyszersmind elkezdődött az évad.
Köszönjük a cikket és a fesztiválon való részvételt Szűcs Katalin Ágnesnek!
