„Kreatív erők munkálnak” – Villáminterjú Orosz Klaudia tervezővel

Másodszor került megrendezésre a Kolibriben kiállítás a színház dolgozóinak művészeti alkotásaiból. Ennek kapcsán Orosz Klaudiával, színházunk Jászai Mari-díjas tervezőjével, képzőművészeti vezetőjével készült interjú.

Másodszor kerül megrendezésre a Kolibriben kiállítás a színház dolgozóinak művészeti alkotásaiból. Hogy született az ötlet?

Tavaly fogalmazódott meg bennünk, hogy jó lenne megmutatni, milyen kreatív erők munkálnak a Kolibri dolgozóiban és mire képesek hobbi vagy profi szinten a színházon kívül. Így született meg múlt évben az első kiállítás azokból az alkotásokból, amelyek otthon vagy épp a szünetekben, az öltözőkben készülnek. A kezdeményezés idén még népszerűbbnek bizonyult, most már tizenöt bátor kolléga tárja fel, hogy mivel tölti szívesen a szabadidejét.

Miért fogalmazol úgy, hogy „bátor kolléga”?

Azért, mert mindegyikükről elárulnak valamit azok a művek, amiket kiválasztottak, mindegyikük feltár valami újat magából és némi bepillantást enged az életébe. Általában tudjuk egymásról, hogy ki mivel foglalkozik kedvtelésből, hiszen az évek során szinte olyan szoros viszonyba kerülünk egymással, mint a családtagjainkkal. Mégis volt, aki meglepetést okozott nekem.

Kérlek mondj példát…

Ágotától, a fodrászunktól rengeteg képet, grafikát kaptam, számomra most derült ki, hogy a rajzoláshoz is van tehetsége. Bernadett, a sminkesünk jelmezeket hozott, róla se tudtam, hogy szívesen és ügyesen varr. De például Novák János is meglepett, amikor azt mondta, ez alkalommal ő is szeretne részt venni a fotóival. Mostanában egyre jobban komponál képeket… A fényképezés szenvedélye.

A többiektől mit láthatunk?

Stúdiósunktól, Czibere Krisztiántól vizsgaelőadásokhoz tervezett szórólapokat, közönségszervezőnktól, Pályi Jankától és nemzetközi kapcsolatokért felelős munkatársunktól, Szántó Fannitól ékszereket, nézőtérisünktól, Szabó Zsuzsitól táskákat, Ősz Lucia volt bábkészítőnktől grafikákat, öltöztetőnktől, Gór Erától festményeket, díszítőninktől, Majoros Sándor Pipitől rajzokat, Beke Ferenctől fafaragást, színészeinktől, Török Ágitól és Sallai Virágtól bábokat, Farkas Évitől jelmezeket, kalapokat, kiegészítőket, Ruszina Szabolcstól egy kis rajzot mutatunk be.

Szerinted a kollégák hogy érnek rá alkotni a színházon kívül?

Azt hiszem, ha az emberben megvan az önkifejezés vágya, az alkotás kikívánkozik. Azt tapasztaltam, hogy egy kis időt mindig lehet és kell is szorítani arra a tevékenységre, ami kiegészíti, feldobja a hétköznapjainkat. A Kolibri folyosóin járva gyakran elhaladok mondjuk a díszítőtár előtt, bekukkantok és sokszor észlelem, hogy Feri éppen farag. Amikor egy kis szünet adódik és nem kell a színpadon lenni elmélyül ebben a feladatban, amit magának szabott. Nagyon jó érzés lehet…

Neked jut időd ilyesmire?

Arra, hogy valami mást csináljak, mint általában? (Kacag.) Nekem nincs időm. Vagy egy kicsit lusta vagyok? Nem… Nincs időm… Sajnos. Tervező vagyok a Kolibriben, tanítok a Képzőművészeti Egyetemen. A munkám mindenféle apró feladatot hoz magával, a diákjaimmal pedig sokat kell foglalkoznom. Időről időre kiállításokat is csinálok magamnak, ezeket meg kell szervezni, meg kell építeni. Tehát mindig akad dolog. De mégis van valami… Ha marad egy pici időm, otthon festegetek a saját örömömre. Ez már szinte szabadság.

fotó: Szántó Fanni

Az évek alatt változott a pihenéshez való hozzáállásod, változott, hogy mennyit időt szánsz festésre?

Semmi nem változik, mert szerencsére sok a teendő. Kicsi szabadidőm van. De ezt én választottam magamnak.

Szokták emlegetni, hogy annak, aki színházban dolgozik a színház az élete. Rólad ez mennyire mondható el?

Ez az én esetemben is igaz. A színház az életem. Bejövök és elkap a sodrás. Itt ritkán lehet unatkozni. Persze vannak nyugodtabb napok, amikor több energiám marad.

Előfordul, hogy elfogy az energia, hogy terhes a munka?

Nem, soha! Imádom a munkámat! Akármilyen fáradt vagyok, mindig szeretem.

Mióta érzed azt, hogy kiteljesít?

Azóta, hogy beléptem a Budapest Bábszínház ajtaján. A színház egy fertőző betegség, ha egyszer megkapja az ember, egy életre benne ragad. 1982 őszén műhelyesként, pontosabban betanított bábkészítőként kezdtem dolgozni, mert annak idején még nem volt olyan egyszerű friss diplomásként tervezői munkához jutni. Komolyabb megbízások csak azután érkeztek, hogy az ember háttérmunkásként gyakorolta a szakmát. Később lettem bábtervező szcenikus.

Azt gondolhatnánk, a mai fiatalok helyzete nehezebb…

Pedig a mostani látványtervezőhallgatóknak éppen hogy könnyebb. A diákévek végén rögtön kapnak tervezői munkát. Nekik azért nehéz, mert sokan vannak. De, akit egyszer felkérnek, az elindult, szövetségeket alakíthat ki és ha elég ügyes, a pályán tud maradni.

Hogy látod, ehhez a fajta munkához más kvalitások kellenek, mint régen?

Igen. Változnak az idők. Az én tanítványaim egészen másképp látják a lehetőségeiket, mint anno az én korosztályom. Szabadabbak, hiszen több eszközzel rendelkezhetnek. A techikai fejlődés új dimenziókat nyitott meg előttük, ezért a fantáziájuk kevesebb határt ismer.

Amikor kezdted a szakmát mik voltak azok a képességek, amelyekre a leginkább szükséged volt?

Mivel én Szófiában végeztem az egyetemet díszlet- és jelmeztervezőként és a bábokhoz egyáltalán nem értettem, legfőképpen arra volt szükségem, hogy türelmes és odaadó legyek a munkámmal szemben. Ez volt az egyetlen lehetőségem arra, hogy megvessem a lábam Magyarországon, ahová a szerelmem hozott, hiszen az ismerős tanárok, osztálytársak, akik támogatni vagy ajánlani tudtak volna többszáz kilométerre éltek. A Bábszínházban tanultam meg mindent ami ahhoz kellett, hogy később bábkészítőként és tervezőként dolgozhassak: azt, hogy mi a különbség báb és báb között, milyen egy figura mozgása, milyen textilből kell készülnie, hogy kell fűzni, faragni, ragasztani ahhoz, hogy életre kelhessen a színpadon.

Már a Kolibri alakulásánál is jelen voltál… 

Az elsők között jöttem el a Bábszínházból és mondtam igent Székely Andreának, aki szervezte a Kolibri csapatát, majd egy időre a színház bábművészeti vezetője lett. Nagyon vágytam arra, hogy egy fiatal, újonnan induló társulat tagja legyek, akikkel együtt kísérletezhetünk.

Azóta mennyit változott a feladatod?

A Bábszínház több tervezőt foglalkoztatott, a Kolibriben pedig egyedül kellett felelősséget vállalnom a látványért. A kezdet mindig nehéz… Főként a hétköznapi gondok okoztak fejtörést, például ilyesmi, minthogy az ideiglenes bábkészítő műhelyből ki kellett szaladgálni a legközelebbi telefonfülkéig átszólni az anyaszínházba, hogy egyeztessük ki hol tart egy-egy munkafolyamattal. De minden apró harc és küszködés megérte, mert aztán felejthetetlen időszak következett. Ereje teljében volt a csapat, mindannyian beletettük a szívünket, lelkünket a munkába. A társulat azóta változott, de ez még most is jellemző. Kitűnő kollegákkal vagyok körülvéve, jól tudunk együttműködni, tudjuk követni egymás gondolatait. Ez nagyon fontos.

fotó: Szántó Fanni

Sose töprengtél azon, hogy elszerződj?

Többször kaptam megtisztelő ajánlatot, de maradtam, mert nekem a Kolibri az otthonom. Nagyon jól érzem itt magam. Ez az én színházam!