„A dalok énekese vagyok” – Cseh Tamásra emlékezünk

2014. 01. 22.

Szevasz, Tamás! est január 22-én, a Kolibri Színházban!

create

 

Január 22-én már 25. éve emlékezünk országszerte arra, hogy Kölcsey Ferenc 1823-ban ezen a napon tisztázta le a Himnusz kéziratát. A Magyar Kultúra Napján van Ybl Miklós és Weöres Sándor halálának, illetve Cseh Tamás születésének évfordulója is. Ez alkalomból Szevasz Tamás! címmel emlékkoncertet adnak az énekes pályatársai a Kolibri Színházban. Az est műsorát Hanák Gábor történész-filmrendező, a Cseh Tamás Archívum vezetője szerkesztette, fellépnek az Ad Libitum együttes tagjai, valamint Másik János, és látható lesz egy titkos felvétel, amelyen Cseh Tamást láthatjuk viszont.

 

Novák János így nyilatkozott az estről:

 

Cseh Tamás pályájáról röviden: 

 

A Kossuth-díjas énekes, zeneszerző  1970 körül kezdett dalokat írni. Alkotótársa Bereményi Géza író, filmrendező lett, egy kivételével ő írta valamennyi Cseh Tamás-lemez szövegét: négy évtized közös munkájának eredménye mintegy húsz album és tucatnyi est. Munkásságát 1993-ban Liszt Ferenc-díjjal ismerték el, 1994-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét, 2001-ben Kossuth-díjjal tüntették ki.

Az előadóművész 2009. augusztus 7-én Budapesten hunyt el. Idén szeptembertől bronzszobor őrzi emlékét a Gellért téren.

 

csehtamas

Fotó: Tóth Tibor

 

Cseh Tamásról saját szavaival:

 

„Képzőművészeti főiskolára szerettem volna járni, festő szerettem volna lenni. Rókautakon előbb a tanítóképzőt, aztán a tanárképzőt, végül a képzőművészeti főiskolát is sikerült elvégeznem. Tanítottam. Közben felbukkant az életemben Bereményi Géza, és a hetvenes években elkezdtünk dalokat írni. Ezekről a dalokról kiderült, hogy fontosak. Nekem, Gézának, sőt, másoknak is. Otthagytam a festőállványt, a tanári pályát, és elkezdtem énekelni”.

 

Minden dalnak története van, de ezeket nem mesélhetem el. Ez nem anekdotaest, hanem… magam sem tudom, micsoda. Ezt kérdezem magamtól naponta ötvenszer. „Mi ez? Mit csinálsz, Tamás?”

 

„Ha el tudom énekelni ezt a sok száz dalt, ha lesz hozzá torkom és lelkierőm, mérlegre lehet tenni az elmúlt három évtizedemet. Toporgok, mert bizonytalan vagyok. A dalokban biztos vagyok, de abban nem, hogy a mai világban szükség van-e rájuk. Kiállok majd, és megpróbálok úgy énekelni, mint annak idején. Lehetséges, hogy ez a gesztus a fiatalok számára nem lesz több, mint egy furcsa kiállítás. Múzeumlátogatás.”

 

„…Ha azt érezném, hogy már nem vagyok érdekes, azonnal abbahagynám. Ha az ember egyszer megszagolja – mint a róka messziről -, hogy nem érdekli a közönséget, attól fogva nem érdemes fellépni…”

 

„… Tudniillik én nem vagyok hajlongó. Amikor színházhoz kerültem, láttam, hogyan csinálják a színészkollégák. Várták a tapsot. Nem is értettem a kifejezést, hogy „még van benne taps”. Akkor kell ugyanis kimenni, amikor lanyhul a taps. Hát én akkor megyek, amikor kizavarnak… Gátlásos vagyok, nem tudok a tapssal mit kezdeni!”

 

Mélyponton nem voltam. De ezért legalább küzdöttem. Az egész életemet erre áldoztam. Nem szórakozásból kezdtem énekelni. Én igenis akartam ezeket a dalokat énekelni, mert fontosak voltak. Így már talán érthető, miért nem érzem a tapsot a fellépések végén. Csak a dolgomat tettem… Akármennyire is szeretném, nem tudok úgy reagálni, hogy érezzék, lássák, nagyon boldog vagyok. Csak ott belül..”

 

Szeretek tartozni emberekhez, sőt csapathoz is jó kötődni. Most biztosan nagyon férfiasan hangozna, ha azt mondanám, jó egyedül, de valójában nagyon szar”.

 

„Én nem vagyok zeneszerző. A dalok énekese vagyok. Egy füttyös cipészinas, akinek néha helyes dallamok jutnak az eszébe. Aki ögyesen bóklászik a lehetséges dallamok sokaságában. Van itt minden: két világháború közti sláger, beat, tangó, keringő, siralmak, bánatok. Rájuk támaszkodik a szöveg, és így mennek, együtt.”