A gyerekszínház két irányból találkozik gyerekekkel: a nézőtéren és — egyre gyakrabban — a színpadon vagy a próbateremben, résztvevőként. Mindkét irány többletfelelősséggel jár, és mindkettőnek vannak szabályai, amelyeket nem elég jó szándékkal betartani: le kell írni, meg kell tanítani és számon kell kérni. A sorozat harmadik része arról szól, mit jelent ez a gyakorlatban.
Korosztályos érzékenység. Mit bír el egy két-, egy hat- és egy tizenkét éves — sötétben, hangban, témában, időtartamban? Erre nincs általános válasz, csak előadásonként hozott döntés. Egy hirtelen elsötétülés, egy váratlan hang, egy nehéz téma kibontásának tempója mind olyan alkotói döntés, amely egyben gyermekvédelmi döntés is. A korosztályi ajánlás ezért nem marketingcímke, hanem felelősségvállalás: azt jelenti, hogy a színház végiggondolta, kinek mit mutat.
Részvételi jogok. Ha gyerek szerepel egy előadásban, próbán, foglalkozáson vagy kutatásban, a felnőtteknek több dologról kell előre gondoskodniuk: a szülői hozzájárulásról, külön a részvételhez, a képhez, a hanghoz és a névhez; a kísérésről és a felügyeletről; a részvétel idejéről; és arról, hogy a gyerek bármikor meggondolhatja magát, indoklás és következmény nélkül. A részvétel joga a kilépés jogával együtt teljes.
Biztonságos kapcsolat. A színházban sok felnőtt találkozik gyerekekkel — a jegyszedőtől a színészen át a színházpedagógusig. A biztonságos kapcsolat alapja, hogy mindenki tudja: mi a helyénvaló érintkezés, hogyan kell egy elveszett vagy megijedt gyerekkel bánni, és hová kell fordulni, ha valami nincs rendben. Ugyanez igaz a szülőre és a pedagógusra: nekik is tudniuk kell, kihez jelezhetnek. A jelzés útjáról a sorozat 14. része szól részletesen — folyamatként, nem konkrét ügyekként.
Három játszóhely, háromféle felelősség. A Kolibri Fészekben — a 0–4 éveseknek játszott csecsemőszínházi előadásoktól az óvodás korosztályig — a gyermekvédelem elsősorban érzékelési kérdés: a tér nyitott, a játszók közel vannak, a gyerekek szabadon mozoghatnak. Itt a szabály nem „maradj a helyeden”, hanem „a felnőttek úgy játszanak, hogy a gyerek bármikor kiléphessen”. A Jókai téri Kolibri Színház nézőterén a 6–12 évesek ülnek: itt a felelősség a téma és a forma összehangolása — mit mutatunk meg egy veszteségről, egy félelemről, és hogyan tesszük feldolgozhatóvá. A Pince kamaszközönségénél ez a kérdés még élesebb; oda a 24. részben térünk vissza.
Miért kell leírni? Mert a jó szándék a jó napokon működik. A leírt szabály akkor is, amikor új munkatárs érkezik, amikor fáradt a csapat, vagy amikor egy helyzet váratlan. A gyerekek biztonsága nem lehet egyéni jóérzés kérdése.
Szakmai háttér. A kereteket a Gyermek jogairól szóló ENSZ-egyezmény adja (Magyarországon az 1991. évi LXIV. törvény hirdette ki): a gyermek mindenek felett álló érdeke (3. cikk), a meghallgatáshoz való jog (12. cikk) és a játékhoz, a kulturális és művészeti élethez való jog (31. cikk). A gyermekvédelmi törvény (1997. évi XXXI.) a jelzési kötelezettséget, a munka törvénykönyve (34. §) pedig a tizenhat év alatti gyermekek művészeti tevékenységre való foglalkoztatását a gyámhatóság bevonásához köti.
Merre tovább. A gyerekekkel kapcsolatos szabályok akkor működnek, ha mindenki ismeri őket: a munkatársak már a belépéskor, a szülők és a pedagógusok pedig könnyen elérhető, közérthető formában. Ezen dolgozunk. Nem azért, mert probléma van, hanem mert a bizalom leírt szabályokból épül.
Ez a cikk a Kolibri Színház „A gyerekszínház nem kisebb színház” című sorozatának 3. része. A következő rész pénteken: A játszóhely is gondoskodik. A sorozat korábbi részei és további cikkei a Kolibri Színház honlapján olvashatók.
