A néző a kész előadást látja. Amit nem lát: a heteket, amelyekben ugyanazt a jelenetet többféleképpen próbálták ki, és a változatok többségét elvetették. A gyerekszínházban ez a munka nem kevesebb, hanem több — mert a közönség, akinek játszunk, nem udvarias. Egy hatéves nem tapsol meg egy jelenetet illemből. Egy sikertelen próbából is sokat lehet tanulni, és gyakran éppen ez visz közelebb a végleges megoldáshoz — a próbateremnek ezért olyan helynek kell lennie, ahol ez megengedett.
A tévedés mint munkamódszer. Egy próbafolyamatban gyakori, hogy a rendező ugyanarra a jelenetre több napon át más-más megoldást kér. Nem azért, mert nem tudja, mit akar, hanem mert látni akarja, mit kezd a jelenettel a színész, ha nem egy előre kész képnek kell megfelelnie. A végleges változat így sokszor egy olyan javaslatból születik, amely az első napon még senkinek nem jutott eszébe. Ez azonban csak ott történhet meg, ahol a színész tudja: a rossz ötletnek nincs ára. A kísérletezés nem bátorság kérdése, hanem környezeté.
Világos szerepek. A bizalom nem a kedvességből születik, hanem a tisztázottságból. Ki dönt a jelenet végleges formájáról? Ki mondhatja meg, hogy egy díszletelem veszélyes? Kihez fordulhat a színész, ha úgy érzi, egy instrukció átlép egy határt? Ha ezek a kérdések a próbafolyamat elején elhangzanak, a próbán a figyelem a munkára jut, nem a találgatásra. Ha a végén derülnek ki, már késő.
Visszajelzés: hogyan mondjuk? A gyerekszínházi próba sajátossága, hogy a visszajelzés nemcsak a rendezőtől jöhet, hanem — a folyamat egy pontján — a célközönségtől is. Egy osztálynyi kilencéves reakciója egy félkész jelenetre a legőszintébb dramaturgiai vélemény, amit egy alkotó kaphat. Hogy ez ne legyen bántó, hanem hasznos, ahhoz az kell, hogy a társulat előre tudja: ezt a visszajelzést kérjük, nem elszenvedjük. A visszajelzés módja ugyanúgy megtervezhető, mint a jelenet.
A próba helye maga is üzenet. A nagyszínpadi próba az apparátus próbája is: fény, hang, díszlet együtt, minden döntésnek súlya van. A kísérletezéshez viszont kell egy tér, ahol egy ötletet díszlet és technika nélkül, kis léptékben lehet kipróbálni — mielőtt a nagy rendszerbe kerül.
Szakmai háttér. A próbatermi bizalom módszertani alapjait a színházi improvizáció klasszikusai írták le: Viola Spolin színházi játékai (Improvisation for the Theater, 1963) és Keith Johnstone „elfogadás kontra blokkolás” elve (Impro, 1979) ugyanazt mondják ki — az ötlet akkor tud megszületni, ha a partner először elfogadja, és csak utána alakítja. A magyar drámapedagógia Gabnai Katalin és Kaposi László nyomán ugyanezt bizalmi és kapcsolatteremtő játékokkal építi fel a csoportban.
Merre tovább. Célunk, hogy minden új produkció próbafolyamata olyan nyitó megbeszéléssel induljon, ahol a szerepek, a döntési utak és a visszajelzés módja mindenki számára tisztázódik. A sorozat 8. részében ugyanezt a folyamatot a technika oldaláról mutatjuk meg.
Ez a cikk a Kolibri Színház „A gyerekszínház nem kisebb színház” című sorozatának 2. része. A következő rész szerdán: Gyerekekkel dolgozni különleges felelősség. A sorozat korábbi részei és további cikkei a Kolibri Színház honlapján olvashatók.
