Egy mindennapos bunyóhoz ketten kellenek, elkövető és áldozat, ezek ketten pedig leginkább egy cella mélyén ismerhetik ki egymást, hála a rendőrség szolgálatkész közreműködésének. Ez ilyen egyszerű. Persze ha az elkövető neonáci, az áldozat meg feketemunkás, akkor kissé bonyolultabbá válik a helyzet, a frontvonalak összekavarodnak, csak a rendőrség marad az, ami, a rendőrség mindig rendőrség marad.
Bemutató: 2010. január 16.
70 perc
Pince
14 éves kortól
„Mindennapjaink tabuit boncolgatja ifjúsági színházi előadásaival a Kolibri Színház. Sőt, a fiatalokhoz még közelebb, az osztályterembe is beviszi előadásait. Legújabban a Helló, náci! cíművel a rasszizmusról szólnak. (…) A darab erénye, hogy elénk tárja mindennek a színét és fonákját. Nem ítél és nem ítélkezik, hanem azt a rést feszegeti, amelyen a szélsőséges érzelmektől mentes emberek ritkán bújnak át. Mi motiválhat egy fiatalt arra, hogy egy náci csoporthoz tartozzon? Mit tart értéknek és követendőnek, milyen minták hiányában keresi a társaságot, ahol elfogadják és szerepet adnak neki? Milyen közös téma kell ahhoz, hogy az eszme háttérbe kerüljön egy jó beszélgetésben? És hogyan válik a csapatára és vezérére építő Rudiból eldobható papírember?” – A Helló, náci! az iskolapadban – Népszabadság, Szemere Katalin írása
