“A sztori önmagában nem elég” – Interjú a Kampókemp rendezőivel

2014. 12. 07.

A világ másik feléről jöttek, mégis ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint mi. Stefo Nantsou-t és Tom Lycos-t a Kövek, a Csatárok, és a Kampókemp c. előadásaink rendezőit kérdezte az Origo.

A világ másik feléről jöttek, mégis ugyanazokkal a gondokkal küzdenek, mint mi. Azt mondják, a döntéshozóknak csak a sport fontos, a színház vagy az oktatás nem számít, és hogy végső soron nem is a politikusok, hanem a bürokraták az ördögi gazemberek. Stefo Nantsou és Tom Lycos huszonöt éve írja, rendezi és játssza saját darabjait ausztrál ifjúsági színházukban, a Zeal Theaterben. Magyarországon visszatérő vendégek, a Kolibri Színház színészeivel három darabjukat rendezték meg, a Köveket, a Csatárokat, legutóbb pedig a Kampókempet.

 

sefotom

 

Kovács Bálint interjúja az Origo-n!:

 

Noha Magyarországon gyakorlatilag hiányzik a rock and roll a színházból, a Kampókemp az AC/DC Back in Blackjével zárul. Ausztrálokként éreztek valamiféle nemzeti büszkeséget az AC/DC, Kylie Minogue, Nick Cave vagy épp Russel Crowe miatt, akiknek el is hangzik a neve a darabban?

 

Stefo Nantsou: Russel Crowe és Kylie Minogue miatt semmiképp sem. Az AC/DC tagjai emigránsok, szegényen érkeztek Ausztráliába, és azért kezdtek zenélni, hogy bevándorlóként elüssék az időt, így szedték össze tudásukat. Szóval bírjuk a zenéjüket is, de főleg a történetük tetszik. Kicsit olyan, mint a miénk. Ahogy ők a saját számaikat, úgy mi is a saját darabjainkat játsszuk, mi is folyamatosan járjuk a világot, és azt csináljuk, amit szeretünk.

 

Számotokra meghatározó, hogy éppen Ausztrália a bázisotok?

 

SN: Mi, ausztrálok mindentől távol érezzük magunkat. Európa olyan, mint egy falu: ha egy magyar akar, átruccanhat Szerbiába, Romániába vagy Ausztriába, mert minden itt van a közelben. Ausztráliától viszont minden baromi messze van. Így nincs is olyan, hogy tradicionális ausztrál színház, csak Angliából, Londonból importált színházi nyelvünk van. Talán az európai típusú történetmesélést érezzük a legközelebb magunkhoz. Azt, ahogyan itt, a Kolibri előtt is kiálltak a térre a mutatványosok: gyertek, nézzetek meg minket, ahogy mesélünk!

 

Tom Lycos: A legnagyobb hatással egy dél-afrikai társulat volt ránk, akik nagyon egyszerű jelmezekben, csak ketten játszottak az egész, köréjük gyűlt falu előtt. (Nantsou és Lycos többnyire szintén ketten játsszák el sokszereplős történeteiket, állandóan váltogatva a karaktereket – K. B.) Nagyon tetszett ez a stílus, amit ők piactéri színjátszásnak neveznek.

 

Egy kolibris beszélgetésen elmondtátok: politikai okai is voltak, hogy megalapították a Zeal Theatert 1989-ben.

 

SN: Tanárnak lenni politikai döntés, mert egy tanár segíteni akarja a diákokat, hogy okosak legyenek, és részeivé váljanak a világnak. Egy tanárnak van a legnagyobb befolyása arra, hogyan fog gondolkodni a világról egy fiatalember. Ilyen a mi munkánk is: megpróbáljuk rávenni a fiatalokat és a felnőtteket, hogy gondolkodjanak többet az életről, ne csak annyit lássanak, amennyit a CNN vagy a Euronews mutat nekik. Máshogy is lehet látni a világot, és mi éppen ezt szeretnénk megmutatni a színpadon.

 

TL: A Kampókempet például azért kezdtük el írni, mert elgondolkodtunk, milyen lehet menekültként Ausztráliába érkezni egy hajón. Ilyenkor megállítják a hajót, és a menekülteket öt, hat vagy akár tíz évre elzárják, ami nem sokban különbözik a börtöntől, ahol a legjóravalóbb emberek is egy szobába kerülhetnek néhány igazán szemét fickóval. Ilyesmiről szól a darab is: hogyan tudod kezelni, ha egy kamaszoknak szervezett magatartásjavító táborban jófiúként igazi kemény gyerekekkel kerülsz össze?

 

 

kampokemp

 

25 év alatt, amióta működik a színházatok, felnőtt egy generáció. Mi változott, amivel a gyerek- és ifjúsági színházaknak szembe kell nézniük?

 

TL: A technológia hatalmas változást okozott abban, hogyan működik a gyerekek képzelete.

 

SN: És megváltozott az is, hogyan játszanak a gyerekek. Egy öt-hatévesnek már saját mobilja van. Mást jelent már az, hogy együtt játszani.

 

TL: Mi még együtt rohangáltunk, a mai gyerekek inkább egyedül, egyhelyben játszanak. De hiába fontosabb ma már, hogy mi történik a képernyőn, úgy látom, hogy az igazi érzelmekhez, az emberi játékhoz való viszony nem változott. Hiába gyorsult fel a világ, abban nem történt előrelépés, hogy hogyan bánunk egymással, és hogy mennyire fontos a közösen eltöltött idő mindenki számára.

 

Könnyebb vagy nehezebb ilyen viszonyok között színházat csinálni?

 

SN: Ez evolúció. Természetes változás, se nem jó, se nem rossz. De azt hiszem, az egyének most többet gondolnak magukra, mint a közösségre vagy a társadalomra. Amikor én gyerek voltam, gyalog mentünk a suliba, de ma figyelmeztetik a szülőket, hogy ne hagyják egyedül mászkálni a gyerekeiket, hanem vigyék el őket az iskolába, és hozzák is haza onnan. Így a gyerekeknek nincs esélyük felfedezni a világot, és a felelősséget is leveszik a vállukról.

 

TL: A technológia megköveteli, hogy minden nagyon gyorsan történjen. Ha megnézel egy videoklipet, pár másodpercenként vágásokat látsz, állandó a változás. Ezek után egy gyerek nem túl boldog attól, egy órán keresztül ugyanazt az előadást kell néznie. Ez nagy kihívás számunkra, mert muszáj annyira érdekesnek lennünk, hogy mégis minket akarjanak nézni.

 

A ti minimalista, ahogy mondtátok, piactéri színházatok a tökéletes ellentéte a videoklipeknek. Hogyan feleltek akkor meg ennek a kihívásnak?

 

TL: Nagyon fontos, hogy meg tudd nevettetni az embereket. De gyakran fogunk gitárt is, mint Angus Young (az AC/DC gitárosa – K. B.), mert a zene nemzetközi nyelv, mindenhol felkelti a gyerekek figyelmét. És ha már felkeltettük a figyelmet, akkor kezdődhet a műsor.

 

SN: Akkor már rá lehet bízni a dolgot a képzeletre. Az emberek élvezik, hogy el kell képzelniük, most erdőben vannak, most meg tárgyalóteremben. Jó érzés, ha dolgozik az elme. Sokszor jönnek oda hozzánk előadás után, hogy elmondják: „én is ott voltam, pontosan tudtam, hogy hol vagyunk éppen, az egész olyan volt, mint egy westernfilm”.

 

TL: De a képzelet mellett a megértés is fontos. A sztori önmagában nem elég, kell, hogy a nézők azt érezzék, róluk szól a történet. Ha egy öregemberről akarsz beszélni, akinek folyamatosan romlik a memóriája, akkor az legyen egy nagypapa, és mondd el a történetet az unoka szemszögéből. Kell, hogy legyen kapcsolódás az ő életükhöz, hogy azt érezhessék: ez én is lehetnék.

 

ausztral-szinhaz

 

A képzelőerő miatt van az is, hogy alig használtok díszleteket? A Kampókempben például nincs is más a színpadon, csak két emeletes ágy.

 

SN: Sokan szeretnek egy csomó drága holmit felhalmozni a színpadon, pedig elég pár jól eltalált dolog – plusz a képzelőerő. Amikor a Kampókempben eveznek, mindenki ágyakon ül, mégis teljesen érthető a szituáció. És azt hiszem, pont így játszik az ember gyerekként. Ráadásul így semmi nem vonja el a figyelmet a színészek képességeiről, csak őket nézed, pont, mint egy zenészt a koncerten.

 

Hogyan viszonyul a politika a színházhoz Ausztráliában?

 

SN: Sehogyan. A művészet legfeljebb akkor fontos, ha egy filmszínész hajlandó támogatni egy politikust. Csak a sport fontos, a színház vagy az oktatás nem számít.

 

Ez azt is jelenti, hogy teljesen szabadon, háborítatlanul működhet a színház?

 

SN: Mert egyáltalán nem számít, hogy mi történik a színházban. Ha egy előadást látnak százan, egy tévéműsort pedig egymillióan, nyilvánvalóan a tévével fognak foglalkozni. Mi nem számítunk.

 

TL: Az egyik előadásunk a bennszülöttek jogaival foglalkozott. Annak apropóján készült, hogy egy aboriginalfiút üldözött a rendőrség, ő pedig menekülés közben ráesett egy hegyes kerítésre, ami átszúrta a testét. Az eset miatt komoly tüntetések lettek. Úgyhogy csináltunk egy előadást arról, hogyan bánnak a fehérek a bennszülöttekkel. Az egész országot végigturnéztuk volna vele, de egy politikus megakadályozta. Úgyhogy azért valami befolyást mégiscsak gyakorolnak ránk.

 

SN: De ez az ügy a pénzről szólt: ahhoz, hogy utazzunk, a befogadóknak kellett volna fizetniük nekünk, de a politikus leszólt, hogy ezt ne tegyék meg. Szóval tulajdonképpen nem minket akadályoztak meg a játékban, hanem őket a meghívásban. Nem is a politikusok, hanem a bürokraták az ördögi gazemberek.

 

Mennyire van jelen Ausztráliában a gyerekszínház?

 

TL: Korábban a nagyszínházakban is voltak saját vagy meghívott gyerekprogramok, például a mi előadásainkat is hívták, aztán ez úgy tíz évvel ezelőtt hirtelen megszűnt. Nem arról van szó, hogy a színházak már nem akarnak a fiataloknak is játszani, de inkább azt szeretnék, hogy ők is nézzék meg mondjuk a Sirályt. Azóta leginkább osztálytermekben játszunk. Nem szeretnénk, ha a gyerekek csak a Sirályt láthatnák. Nézzenek olyan előadásokat, amiket tényleg értenek.

 

SN: Most már vannak tanárok, akik azért hívnak meg bennünket az osztályukhoz, mert gyerekkorukban ők is látták az előadásainkat.

 

ketten

 

Korábban azt mondtátok, hogy már csak azért is játsszátok ti ketten a saját darabjaitokat, mert nem találtok senkit, aki veletek akarna dolgozni. Ez csak irónia volt?

 

TL: Részben igen, de az tény, hogy nem sokan vannak, akik osztálytermekben, gyerekeknek akarnának játszani, és még jók is. Mindenki nagyszabású előadásokban szeretne részt venni felnőtt nézők előtt. Az általános nézet szerint a gyerekszínház itt van (a mellkasa elé tartja a kezét – K. B.), a felnőttszínház pedig itt (a feje elé emeli a tenyerét – K. B.).

 

SN: A tévé és a mozi pedig itt (olyan magasra nyúl, ameddig csak felér – K. B.). Volt egyszer egy színésznő, akivel nagyon szerettünk volna együtt dolgozni. Aztán kapott egy lehetőséget valami Coca-Cola reklámban, és az előző nap, miközben az előadásunkra készültünk, semmi másról nem tudott beszélni, csak azon járt az agya. Alig győztük mondogatni neki, hogy hahó, öt perc múlva kezdődik az előadásod velünk, rohadtul nem akarunk most a Coca-Coláról beszélgetni. Egyébként csodálatos nő, de jó példa arra, miért csak mi ketten adjuk elő a darabjainkat. Mert bennünk van hozzá elegendő szenvedély.

 

Mindig ennyire kicsi volt a gyerekszínház megbecsülése Ausztráliában?

 

TL: Egyre inkább ez a jellemző. Korábban azért több volt a hasonló, közösségi alapú munka.

 

SN: Főleg a 80-as években. Akkoriban kezdtek el pénzt pumpálni az oktatásba és az iskolai színházakba. Akkoriban alakult ki az a tradíció is, hogy a színház része a gyerekek oktatásának. Na, ez az, ami mára megváltozott. Ma már nem gondolják, hogy fontos lenne színházba járnia a gyerekeknek – de az azért jó, ha tizenöt évesen megnézik a Sirályt.Tényleg?! Biztos?

 

TL: És persze ott vannak a musicalek. Az utóbbi tíz évben egyre többen érzik úgy, hogy a musical egyenlő a színházzal. Mert nagyszabású, mert ez jön veled szembe a vonatok oldalán meg az utcán. Az a korosztály, amelyiknek mi játszunk, a tizenévesek, a rendszer legnagyobb vesztesei. Még nem ihatnak, nem szexelhetnek, pedig mást sem szeretnének, ráadásul semmi sem szól nekik, sem a kisgyerekek színháza, sem a filmek – legfeljebb a szuperhős-filmek.

 

Van olyan, hogy rossz gyerek? Vagy csak a szülőket, a tanárokat lehet hibáztatni a gyerekek „rosszaságáért”?

 

SN: Azt hiszem, a legtöbb szülő a legjobbat akarja a gyerekének: hogy biztonságban legyen, jól viselkedjen, jó legyen a modora, megbecsült tagja legyen a társadalomnak. De a legtöbb felnőtt megrémül, ha azt látja, hogyan viselkednek valójában a fiatalok: emlékezteti őket arra, hogy ők milyenek voltak fiatalon, és megijednek, hogy a gyerekeik is pont olyanok.

 

TL: Épp azért csinálunk olyan színházat, amilyet, hogy a gyerekeknek ne is legyen esélye „rosszalkodni”. Akkor grimaszolnak vagy kiabálnak, ha arra kényszerítik őket, hogy hazugságot, unalmas dolgokat nézzenek – mi ezt nem akarjuk. Ha ezt tennénk, teljesen jogos lenne, ha rosszalkodnának.

 

A Kampókemp egyik főszereplője, akit a kemény srác folyamatosan bánt, úgy töri meg az elnyomást, hogy visszaüt. Ez jó megoldás?

 

TL: Én azt hiszem, alapvetően rossz megoldás, hogy a darabban a srác agresszióval felel az agresszióra, mert ezzel csak újrateremti ugyanazt a helyzetet. A probléma az, hogy a valódi problémával senki nem kezdett semmit.

 

SN: Ez az élet legnagyobb kérdése. Ha egy diktátor vagy egy hadsereg úgy kezeli az embereket, mint a szart – ahogyan szerintem a világon senkit nem kéne kezelni –, akkor mindenki azt mondja, hogy persze, üss vissza, lázadj fel. De mi a helyzet az öngyilkos merénylőkkel? Ők is azt hiszik, hogy jót tesznek a népüknek a tettükkel. Mégis, ha valaki megöl ötven embert, nyilvánvalóan azt mondom, hogy rohadtul nem érdekel, hogy a népéért tette. Ez komoly dilemma.

 

 

Forrás: ORIGO