„LASSÍTS LE EGY PERCRE EMBER, LEELŐZTED MAGAD…” – A címben szereplő Quimby-idézet arra hívja fel a figyelmünket, hogy jó néha kiemelkedni a mindennapok rohanó világából, és elcsendesülve átadni magunkat a csodának, amit az ünnep, vagy egy varázslatos előadás megidéz…
A teljes cikket itt olvashatjátok:
Az adventi készülődés a lassulás, lecsendesülés kitüntetett időszaka az évben – egy ellentétes irányú mozgás a mindennapok és a digitális világ tempójával, de a karácsony előtti beszerző-túlélő harc és lapostévékért folytatott tömegverekedések mentalitásával szemben is. A lecsendesülésben segít a Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház új bemutatója, A karácsonyi rózsa legendája.
Vissza az időbe – a karácsony és az ünnepet megelőző készülődés, az advent mindig erről is szól: emlékezni, felkészülni, megőrizni, újrafogalmazni, átértelmezni, magunkévá tenni, közel hozni, együtt megélni, időt szánni. Évről évre. S hát mikor, ha legalább nem ilyenkor – ha már máskor nem? Feltételezem, hogy alkotóként a karácsony „necces téma”, mert teljesen másképp élik meg hívők és nem hívők, mert annyi mindent és annyiféleképpen elmondtak már róla, meg azért is, mert már annyi mindenre használták: más giccset mázolnak rá Hollywoodban és a plázákban.
A Kolibri Gyermek- és Ifjúsági Színház A karácsonyi rózsa legendája című meséje folyamatosan ellentétes irányú vonalakat húz, és a kettősséget érzelmi és gondolati síkon is végig fenntartja – biztonságos távolban maradva ezzel az egyértelműségtől, az oktatóan felfelé meredő mutatóujjtól, a giccstől és az ájtatoskodástól, és attól a kényelemtől, mikor bekuckózhatunk a már jól megszokott keretek és szabályok közé, amelyekkel lehatároltuk az általunk már ismerni vélt világot.
Az előadás igyekszik újat tenni a karácsonyi kosárba – a Nobel-díjas Selma Lagerlöf (Nils Holgersson anyukája) igazi északi érzésű történetével. A zord hegyek közt, a rideg erdőkben és barlangokban bujkáló rabló családja koldulni jár le az alföldre. A „lenti” civilizációban élő pökhendi szerzetesek nem csupán nem adnak alamizsnát a szegény koldusoknak, de bottal verik ki őket a kolostor kertjéből. Egy jóságos és bölcs apát azonban hajlandó felkísérni a rongyosokat a hegyek közé, hogy megnézze a csodát: a karácsony éjjel nyíló rózsát, és szabadságlevelet kérjen a püspöktől a hajdani rablónak. Csakhogy van, aki a csodát az ördög művének tartja, s az apát már nem érheti meg az egyetlen pillanatban összesűrűsödő áldást és átkot egyszerre, ahogy a rabló szabadságát sem. De emléke segít egy szerzetesnek jó útra térni. S a csoda, mely természetszerűen nem mutathatja magát sokaknak és sokáig, apró nyomait itt hagyja nekünk.
A nem szokványos és nem is egyszerű történet tere is kacifántos. Az előadás különböző terei meglepetéseket és kalandokat tartogatnak (tervező: Orosz Klaudia), és érzetek, korok, hangulatok, formák sokaságát idézik meg. A gólyalábas és a vásári mutatványosok a régi képeskönyveket hozzák be, a szűk térbe oldalról betolható szín a régi 3D-s hajtogatós könyvekre emlékeztet: egy megfagyott jelenet gördül be a színre, s amint beért, életre kel. A történet mesélői apácák (mindhárom apáca mosolygós arca más-más karaktert ad: egyikük kedves-jóságos, másikuk szigorú, harmadik komoly). A színház előterében zsúfolódnak össze kicsik és nagyok, egy szőnyegen ücsörögve, mint régen az óvodában, és a földön, kispadokon és vászonzsákokon elhelyezkedve máris egy kupac lesz a sok emberke – akik hol a lépcső felé, hol a büfé felé fordulva nézik az újabb és újabb színeket. Az sem zavaró, sőt direkt kedves, hogy a kolostor hátterében ott időz a jelmezbe öltözött büfésnéni is.
Szoros közelségben, akolmelegben hallgatjuk a kezdődő mesét, és nézzük a kinyíló képeskönyv lapjait. A szerzetesek hozzák a betlehemet, és a Jézus születését megelőző idő kegyetlenségeiről, Heródes rendeleteiről énekelnek (ez volt az egyetlen momentum, ami nem szervesült az egészbe visszafelé nézve sem). A nagy tiarás püspök tényleg hordszéken érkezik, és először csak fehér kesztyűs keze és hatalmas gyűrűje jelenik meg. Miután mindenkit megismertünk, és elhelyeztünk a világ rendjében, együtt útnak indulhatunk a mese fonalán – vagyis hosszú színes hegymászó-kötelekkel egymáshoz fűzve, hogy biztonságban átjussunk a meredek hegyoldalon, és ne veszítsük el egymást. Énekszó erősíti a vándorok lábát (dalok: Novák János – Horváth Péter), a fehér szurdok-folyosót apró házacskák szegélyezik, ablakaikon átdereng a gyertyaláng – mintha távolban. A piciknek van itt bebújós alagút meg ingoványos talaj, a barlang pedig: mint egy puritán planetárium.
A fizikai kalandok mellett azonban hatalmasat vállal az előadás, hiszen a mesében le kell írnia a leírhatatlant, megjelenítenie a megjeleníthetetlent: a csodát és a megtapasztalásából fakadó hatalmas boldogságot, és (akárcsak az Isteni színjáték Paradicsomában) ezt csak jelek, jelzések, metaforák, metonímiák, vagyis a költészet útján teheti meg – a nézők fantáziáját használva. Az előadásban szereplő vetítés és élő tárgyanimáció nem akar versenyezni a digitális és virtuális valósággal, annál egyszerre kevesebbet és sokkal többet ad, egyszerre régimódi és haladó: a folyadékba cseppentett tinta kavargása, a színes virágszirmok és madártollak kaleidoszkópja, a víz, a faágak és a csillagos ég mozgása idéz valamennyit az isteni csodából.
A színészeknek kevés idő (néhány jelenet, néhány mondat) alatt kell határozott karaktereket építeniük, ezért jellemrajzaiknak, figuráiknak pontosnak és találónak kell lenniük – megteszik. Így a képeskönyvből kiemelkedve igazi ismerősünk lesz minden szereplő. A jóságos apát (Német Tibor) néhány szavával, bólintásával és tekintetével jelzi mélységes és mindenkire sugárzó emberszeretetét; az apáca (Farkas Éva) hangja és mesélőereje magával visz minket bármilyen tájra, Meixler Ildikó, Sallai Virág, Bodnár Zoltán, Gazdag László segítik őt a mesélésben és a mese életre keltésében, szavaikat egymásba fonva-öltve viszik tovább a történetet. Mészáros Tamás konok és kemény, görcsös és megátalkodott szerzetese kérlelhetetlen, amíg meg nem bizonyosodik tévedéséről, Kormos Gyula Absolon érsekként finom karikatúráját adja a jóság látszata mögé bújó hatalomnak, Tisza Bea egyszerre alázatos és büszke anya, alázatos az ég és büszke az emberek felé, aggodalmak, nehézségek közepette is mindig mosolygó, a legkeményebb helyzetekben is kitartó és türelmes anya képe, Mult István rablóvezérének szájából komolyan veendő minden fenyegetés, de az ígéret is. A rabló gyerekei (Bárdi Gergő, Krausz Gábor, Kőszegi Mária) arcán az élet minden igazságtalansága, kegyetlensége ellenére szinte angyali, szeretetteljes és megbocsátó mosoly ejt zavarba minket. Mennyi erő és hit lehet ebben a derűben!
Az előadás kiemel bennünket a kinti világból, és egy másik ritmust diktál. S ha lelassítottunk, máris előbukkannak részletek, árnyalatok, ellentmondások és rejtett igazságok: csupa olyasmi, ami színessé teszi az életet.
Köszönjük a cikket a Revizoronline-nak!
